Magyar Narancs: Gézababua címmel jelent meg válogatott műveidnek indiai fordítása. Hogyan fogadják a vidéki fiú történetét a világ távoli tájain?
Háy János: Szerintem a kulturális másság nem tartja karanténban az embert, épp ellenkezőleg: egy kulturális tradícióban való jártasság segít más tradíciók megértésében. Egy értelmes ember két perc alatt dekódolja a reáliavilágot, s képes egy-egy mű lényegére figyelni, arra, ami őt is az aktuális jelenében érinti. Már ha olyan a mű, ha nem pusztán publicisztikus üzenetei vannak, ha képes feltörni a lét felszínét. Az meg tényleg vicces, hogy pont egy ilyen nevet futtatok a világban, amit - Géza fejedelem ide-oda -, gyanítom, még a Nemzeti Gárda utónévkönyvéből is kifelejtettek.
MN: Hogyan kerültél te a kiadói érdeklődés középpontjába pont Indiában?
HJ: Az utazás szervezője Köves Margit volt, aki Delhiben él és dolgozik. Megpályázta a kulturális minisztérium vendégprofesszori ösztöndíját és megkapta, valamint a programba bevonta az indiai írók szervezetét, a Sahitya Akademit is. Girdhar Rati hindu költővel közösen lefordították a dolgaimat, s megjelent egy hindu könyv, olyan különleges betűkkel. Így lett ebből egy közös indiai-magyar dolog, s talán ettől is tudott igazán jól működni. Amúgy az megdöbbentő tapasztalat volt, hogy egy ilyen óriási országban egyáltalán nem úgy fogadtak, hogy na itt van egy krapek, aki hozzájuk képest egy fikányi nyelven ír. Figyeltek és érdeklődtek. Méghozzá őszintén, s ezt az őszinteséget várták tőlem is. Az öntelt írói szerepekkel Indiában nem lehet labdába rúgni, az nekik annyira angol, hogy fejvesztve menekülnek.
MN: A Xanadu, illetve a Dzsigerdilen idején az írói nyelved jobban elemelkedett a hétköznapitól. Nekem, mivel nem voltam még ott soha, a mesés India van meg a fejemben, és ezt jobban tudom passzítani azokhoz a hangulatokhoz, mint például a Gézagyereket. A varázslatos vagy a reális Indiával találkoztál?
HJ: A nyelvhez nekem mindig természetes a viszonyom, ha a világot, úgy érzem, elemelt beszédmóddal tudom megragadni, akkor azt használom. Hiszek abban, hogy a mű tárgya és az épp aktuális jelened képes felmutatni a megfelelő beszédmódot. De Indiára visszatérve: ez a kettősség nagyon benne van a levegőben: a mesés tájak, a színes szárikba öltözött nők, a mindenütt elpotyogtatott templomok, s persze a létnek a legegyszerűbb, elemi formái egyszerre vannak jelen. A legtöbb európai ember ez utóbbit látja, s a szánalom és a kizsákmányolás gőgjével nézi az indiai társadalmat. Számomra kevésbé volt meghökkentő a társadalmi mélyréteg. Ha valaki járt Szófiában vagy Máramarosszigeten, vagy csak Budapesten kicsit tágabbra nyitja a szemét, itt is meglátja a margó alatti életet. Ugyanakkor azt is látni kell, hogy Indiában az egyszerű életkörülmények között élők is érvényes életet élnek, amiben vannak célok, akaratok, szeretetek meg értékek. Azt mondod, kosz, meg szemét, holott a maguk módján tiszták. Emlékszem, nagyapámat a városi haverjaim egy koszos embernek látták, holott én tudtam, hogy soha nem ülne asztalhoz kézmosás nélkül, de valóban, a ruháján vastagon volt valami ezeréves kosz.Kicsit olyannak láttam Indiának ezt a részét, mint a nagyapámat. Látszatra kevésbé tiszta, mint mi, de mégis, ha hasonlítani akarnánk hozzá, napokig sikálhatnánk magunkat.
MN: Ha visszanézünk a pályádra, illetve a köteteidre, szembetűnő, hogy sok műfajú író vagy, miközben tartalmilag a könnyed és a nehéz között egyensúlyozol. Nem viseli meg ez a hétköznapi tudatodat?
HJ: Mármint, hogy nem vagyok-e skizofrén? Szerintem én tök normális vagyok, de tagadhatatlan, aki azt mondja magáról, hogy tök normális, na, annak aztán nem mernék belenézni a lelkébe. A műfajváltás pszichikailag egyébként nem teher, inkább könnyít a nehéz napokon. Hisz minden olyan dolog, ami eszköze lehet annak, hogy az írói üresség, a két mű közötti interregnum idejét lerövidítse, aranyat ér.Ami lelkileg nehéz az írásban, hogy állandóan fel kell kavarni a belsődet, s tényleg nagy kérdés, hogy a végén nem az lesz, hogy már nem tud leülepedni az iszap, és elborítja az agyadat.
MN:Miért változik nálad annyiszor az írói nyelv?
HJ: Számomra a világ a nyelven keresztül járható be, addig mutatkozik meg újszerűen, amíg a nyelv is új. Ahhoz, hogy ennek a világnak a bejárása izgalmas legyen, szükség van arra, hogy nekem is az út során táruljanak fel a nyelv kapui. Nem szoktunk műelemzéskor a műbe beletett pszichés akaratra gondolni, holott sem a tartalom, sem a stílus, az okosság, a festőiség és a kiváló jellemábrázolás, szóval semmi nem elevenedne meg, ha nem lenne mögötte egy hihetetlen kedv és akarat.
MN: A Gézagyerekkel egyszer csak elkezdett a színházhoz kötődni a munkásságod. Előtte is voltak terveid a színházzal kapcsolatban?
HJ:A színház nem nagyon érdekelt. A közönségnek kiszolgáltatott művészetnek gondoltam, aminek a minősége egy regiment embertől függ, akik közül egy biztos tehetségtelen, és elcseszi az egészet. Szóval nem érdekelt. Az amatőr vonal sem, mert az meg rettenetesen időigényes volt, valamint a művészet mellett arról szólt, hogy a diktatórikus főnök hogyan tudja lenyúlni a legjobb csajokat. Én meg alapból demokrata vagyok.
MN: Most mutatják be a Házasságon innent, ami egy novelláskötetből lett dráma. A te ötleted volt?
HJ: Marton László kérte az anyagot, de aztán a végeredmény nem tetszett neki, így került Pinczés Istvánhoz, aki az én első darabomat is rendezte, s most ő megcsinálta a Magyar Színházban. Valójában ez nem a novelláskötet megzenésítése, csak néhány novella alapszituációját használtam, s ebből építettem kis szkeccsekből álló kompozíciót. Nincs egységes története, hacsak nem tartjuk annak a ridegséget, ami áthatja a darabot, vagy az időt, aminek végül martalékává válnak a hőseim, ahogyan mi magunk is.
MN: A rockzene, ami neked mindig a vágyad volt, meg az írásaidban is fontossá teszed, nem kapott aztán akkora szerepet az életedben, bár néha gitározol színpadon is.
HJ:Vámosmikolán, mikor már egy porcikám sem kívánta a falut, a rock volt az a szimbolikus dolog, ami nekem a szabadságot, a világba való új beleilleszkedést jelentette. Nem lettem rockzenész, ezt persze sérelmezem, bár nem tettem érte annyit, hogy az lehessek. Sokszor van ez, hogy a kudarcok, életcsalódások mögött elég jelentős a saját forrás. Ezért aztán nem is fognám a körülményekre, hogy én most nem állok minden másnap a sportaréna színpadán. Otthon egy darabig azért sikerült fenntartanom a rockzenészimázst, de a fiam sokszorosan lekörözött. Még van egy fölfutási esélyem öregkoromban, a nyugdíjasházban. Erre gyúrok.
