Pergő homok mellett, különös zörejek kíséretében két arctalan demiurgosz megteremt egy alakot, aki elkezdi élni az életét. Nincsenek szavak, csak mozdulatok, fények, hangok és csendek. Nemrég láthattuk a 2085 'sz Színház Emlősök nyelvtana című produkcióját, először a Tűzraktérben, majd a Sirályban. A francia-magyar kétszemélyes bábszínház tagjai, Kovács Júlia és Arno Delicata január végén egy felnőttbábfesztiválon a Sirályban még egyszer előadják a darabot, majd kisbuszukkal Indonéziába indulnak, és terveik szerint végigbábozzák az utat.
*
Magyar Narancs: Honnan ez a furcsa név?
Arno Delicata: Ha valaki elképzeli, mi lesz 2085 őszén, akkor talán rájön, hogy ő addigra már holtan porlad a föld alatt, sőt már az unokái is öreg emberek lesznek. Ilyen megközelítésben ez a név a halált jelenti, és ha erre valaki rádöbben, akkor talán elkezdi élni az életét. Az indiai filozófusok ráadásul azt mondják, hogy a Föld sohasem a miénk, hanem a gyermekeinké. Az évszám akár ezt is jelképezheti, hiszen kérdéses, hogy 2085-ben lesz-e még ősz egyáltalán.
Kovács Júlia: Valami számmisztika alapján találtuk ki, hogy pont 2085, de már elfelejtettem, mi volt a lényeg. Talán a nyolcas miatt. Mondjuk franciául jobban hangzik, mint magyarul. Gondolkodtunk is már rajta, hogy ki kellene találni valami frappánsabbat, olyat, ami minden nyelven működik, de még semmi jobb nem jutott az eszünkbe.
MN: Hogyan találkoztatok?
KJ: Egy iskolába jártunk. 2005-ben végeztünk a charlesville-méziéres-i nemzeti bábművészeti főiskolán.
AD: Ez a város tulajdonképpen egy nagy ipartelep az Ardennekben, és mivel megszűnt a nehézipar, hát tele van szomorú alkoholista munkanélküliekkel. Ha az iskola se lenne...
KJ: Elég híres. Ez az egy bábfőiskola van Franciaországban.
AD: ...akkor nem maradna más nekik, csak Arthur Rimbaud kultusza. Szinte mindent róla neveztek el - itt született. Bár amilyen hamar csak tudott, el is menekült innét. De mivel semmi érdekes nem volt a városban, tudtunk a tanulásra koncentrálni.
KJ: A főiskola a bábművészet minden területével foglalkozik. Bábszínészet, báb- és díszletkészítés, rendezés, mozgás, zene, hangok. A diákokat főleg felnőtteknek szóló előadások készítésére ösztönzik. Háromévenként indul egy tizenöt fős osztály, és a tanárok szeretik, ha az ember belekóstolt már valami rokon szakmába. Arno például előtte hét évig színész volt.
MN: Miért váltottál?
AD: A bábszínház szerintem sokkal több ablakot képes kinyitni a világra, mint a hagyományos színház. És ez most nem szembeállítás, csupán módszerbéli különbség. A bábszínpadon minden megtörténhet, a színpadon csak majdnem minden. Egy báb például minden további nélkül darabokra hullhat. Az ilyen lehetőségek miatt úgy érzem, több benne a költészet. Méretarányosan le lehet kicsinyíteni szinte az egész univerzumot, és beletenni akár egy gyufaskatulyába.
KJ: A klasszikus színházban ugye van a test és a szöveg, itt is megvan mindez, csak éppen mi nem a testünkre akasztunk egy karaktert, hanem egy meglévő karakterbe viszünk életet. A bábszínház képzőművészeti oldala sem elhanyagolható. A műhelymunka. Például időnk nagy részében úgymond barkácsolunk; ilyenkor alakul ki a darab nagy része is.
MN: Az Emlősök nyelvtanában nemcsak játszotok, de eközben ti irányítjátok a fényeket, mozgatjátok az emelőket, szolgáltatjátok a zajokat. Egészen komplex rendszert építettetek össze.
KJ: Hosszú folyamat eredménye ez. A harmadik év végén az volt a vizsgafeladatunk, hogy egy-egy kortárs francia író szövegére szólóelőadást mutassunk be. Akkor már megvolt a főszereplőnk. Az Ecserin találtunk rá. Eredetileg egy festő modellbabája volt, még a múlt század elejéről, mi tettük bábbá. A darabot ez az öreg lény ihlette, és William Pellier drámaíró írta rá a szöveget - Arno mutatta be végül. Aztán ebből a csírából szép lassan fejlődésnek indult.
AD: Elkezdtük ketten játszani, lassan elhagytuk a szöveget, és beleszőttük a zörejeket. A közönség és barátaink reakcióit figyelembe véve alakítottuk tovább. Leteszteltük például a különböző minőségű csendeket.
KJ: Amikor hazajöttünk, kaptunk egy helyet a régi Tűzraktérben, ahol találtunk pár kidobott holmit. Ezekből aztán többet beemeltünk az előadásba.
MN: Karácsonyig Berlinben lesztek, ahol utcai bábszínházat csináltok, és az indonéz út alatt is ugyanezt tervezitek. Belépőjegy helyett pedig inkább a közönségre bízzátok, mennyit ért az előadás.
KJ: A bábiskola alatt főleg színházakban játszottunk, de egyszer készítenünk kellett egy olyan szólót, amit nyilvános helyen, az utcán vagy egy kocsmában adtunk elő. Ekkor tapasztaltuk meg először, hogy mennyire más véletlenszerűen összeverbuválódott közönségnek játszani. Mivel itt nincs olyan, hogy belépti díj - csak a végén "kalapozás" -, a nézők nemcsak a kortárs színművészet törzsközönségéből kerülnek ki, hanem olyan emberekből is, akik esetleg érdeklődnének, csak sosem volt rá pénzük, sőt olyanok is odakeveredhetnek és ott ragadhatnak, akiknek egyébként eszükbe nem jutna megnézni egy bábelőadást.
AD: Európában nagyon sokan gondolják azt a bábozásról, hogy csak gyerekeknek szól. Ilyenkor rájöhetnek, hogy ez nem egészen így van.
MN: Bevallom, nekem is Kemény Henrik az első asszociációm.
KJ: Semmi bajunk ám a gyerekdarabokkal, sőt! Most készül a gyerekdarabunk - és pontosan ezt fogjuk majd útközben játszani. Tökéletesen az ellentéte az Emlősök nyelvtanának. Harsány, vicces, már-már burleszk. Veszekedő szomszédokról szól, az is a címe: Szomszédaim, ajjajjaj! A szövege halandzsa, csupán tizennyolc értelmes, állandóan visszatérő kulcsszó szerepel benne, melyeket minden útba eső nép nyelvén megtanulunk majd. Ilyenek, mint szomszéd, gyerek, férfi, nő, öregember, zaj, rendőr, ördög. Kifejezetten utcaszínházi előadásra szánjuk. Persze az Emlősök nyelvtanát is magunkkal visszük, és ha kapunk olyan helyet, ahol fel tudjuk építeni a színpadot, azt is eljátsszuk.
MN: Hogyan jött az utazás ötlete?
AD: 2005 nyarát Boszniában töltöttük pár barátunkkal, akik vándormozival járták az apró falvakat. Chaplin- és Buster Keaton-filmeket vetítettek a tereken. Láttuk rengeteg gyerek és sok felnőtt örömét - némelyikük sosem volt még moziban -, és ezen felbuzdulva fogadtuk meg, hogy amint készen leszünk az előadásainkkal, mi is útnak indulunk. És nem nyugat felé! Keleten, főleg Pakisztántól délkeletre sok helyen a bábszínház nem csupán előadó-művészet, hanem egyfajta kommunikáció az istenekkel, amolyan istenidézés. Ott érvényes igazán Artaud megállapítása, hogy a bábbal életre lehet kelteni az antik szellemeket. Egyes tradicionális bábtechnikákat azonban az eltűnés veszélye fenyeget.
KJ: Szeretnénk részt venni ezeknek az értékeknek a megőrzésében és kutatásában. Ebben a Culture France Alapítványon keresztül a francia állam is támogat bennünket. De ha akad még olyan őrült, aki ilyen dolgokat szponzorálna, az nyugodtan felkereshet minket. Útközben megpróbálunk majd minél több társulattal és mesterrel találkozni, megismerkedni az ő művészetükkel, és megmutatni a miénket. Már az összes ország legalább egy kulturális intézményével felvettük a kapcsolatot.
MN: Indonéziában mit csináltok majd?
KJ: Az indonéz nagykövetségnek van egy kulturális ösztöndíja, erre jelentkeztünk, hogy megtanulnánk a Wayang-kulit nevű árnybábozást. Minden valószínűség szerint számunkra egészen újfajta módszerekkel fogunk megismerkedni a surakartai egyetemen. Tíz hónapunk lesz arra, hogy elmélyedjünk ebben a kivételes művészetben.
