„Nem lehetett lekenyerezni” – Ninetto Davoli színész

Film

Abel Ferrara Pasolini című filmjében Epifanio szerepében tűnik fel a mester egyik legközelebbi barátja, társa, felfedezettje, Ninetto Davoli. A Madarak és madárkák, az Oidipusz király, a Teoréma, a Disznóól vagy éppenséggel a Dekameron egykori sztárját Rómában értük utol.

Magyar Narancs: Mit gondol, Pasolininek tetszett volna a róla készült film?

Ninetto Davoli: Kötve hiszem. Pier Paolo nagyon ellene volt az emlékműállításnak. Ferrara filmje nem adja vissza a személyiségét, a költőt, a filmest, a gondolkodót. Ahhoz, hogy megértsük, ki is volt Pasolini, tíz film sem volna elég. Ferrara mozija sokkal inkább önmagáról szól, a saját víziójáról.

MN: Milyen érzés volt viszontlátni Pasolini utolsó napját, megidézni azt a negyvenegy évvel ezelőtti éjszakát?

ND: Furcsa, zavaró, hiszen közelről ismertem az egész családját, a baráti körét, Laura Bettit, a mamáját. Hiába jók Ferrara színészei, sajnálatos módon semmi közük Pasolini világához.

MN: Anno ön azonosította Pasolini holttestét. Mi a véleménye a halála körül kialakult politikai összeesküvés-elméletekről, illetve a Giuseppe Zigaina által sugallt önbeteljesítő áldozati halál felvetésről?

ND: Könyörgök, ne a halálának a körülményeiről beszélgessünk! Még ennyi év után is a torkomban dobog a szívem, ha erre gondolok. Néhány órával a tragédia előtt együtt vacsoráztunk, aztán a feleségemmel és a fiammal hazamentünk, ő pedig folytatta az útját az éjszakában. Számomra nincs semmi rejtély a halála körül, a véletlenek összjátéka okozta, hogy meggyilkolták.

false

MN: Marco Tullio Giordana Pasolini, egy olasz bűntény című dokumentumfilmjén kívül nagyon kevés olasz rendező mert hozzányúlni Pasolini életé­hez. Miért?

ND: Úgy gondolom, hogy Olasz­országban nem létezik az ő művészi nagyságához, emberi kvalitásaihoz méltó rendező, író, esztéta, aki érdemben elmesélhetné, ki volt valójában Pier Paolo Pasolini. Ráadásul mindenki a bűnügyi aktákból, az elnagyolt életrajzi visszaemlékezésekből kiindulva próbálja rekonstruálni őt és az életművét. Igazat szólva, nem hiszem, hogy az embereket érdekli a valódi Pasolini, nehezen fogadnák el az igazságot. Pier Paolo, akit én ismertem és szerettem, mint az apámat, a testvéremet, kíméletlenül őszinte, szenvedélyes, erős, bátor, művelt, előrelátó személyiség volt. Soha senkitől nem hagyta befolyásolni magát. Nem lehetett megvenni, lekenyerezni. Semmiben nem ismert megalkuvást. Az olasz szellemi elitet, a kultúra embereit már az ő korában is képmutatás, szolgalelkűség jellemezte. Minden írásában, filmjében, versében, megnyilatkozásában előre láttatta a világ és benne hazája sorsát. A mérhetetlen önzést, műveletlenséget, pöffeszkedést. Gyűlölte a polgárságot, a fogyasztói társadalmat, mindenütt leírta, hogy Itáliát ostoba, tudatlan emberek lakják, hogy ez az ország ötven év múlva is elmaradott lesz szellemileg. Minden jóslata bevált.

MN: Ferrara filmjének érdekes mozzanata, hogy a félbemaradt Porno-Teo-Kolossal című film elképzelt jeleneteiben önre osztotta Epifanio szerepét, aki szolgájával a betlehemi csillagot követi a termékenységünnepet tartó Szodomába. A szolgát alakító Riccardo Scamarcio egyben a fiatal Ninetto Davolit is megeleveníti a filmben.

ND: Két dolog miatt vállaltam el a szereplést. Ferrara nagyon ragaszkodott a jelenlétemhez, és bevallom, ez hízelgő volt. A játék öröme legyőzte a kételyeimet. Emellett tisztában voltam azzal, hogy milyen sokat jelentett Pier Paolónak ez a történet. Eredetileg Eduardo De Filippónak szánta Epifanio, a bolond szerepét, nekem meg Nunzióét, aki követi őt Nápolyból Rómába, Milánóba, Párizsba, Londonba, New Yorkba. Pasolini hihetetlenül lelkesedett ezért a grandiózus tervért; Jézus születése köré szőtt világutazó mese lett volna a három királyok mintájára.

MN: Tanácsadóként nem tartott igényt a részvételére Ferrara?

ND: Inkább amolyan beszélő tanú voltam a forgatáson, de a találkozás emlékét Willem Dafoe-val jó szívvel őrzöm. Fantasztikusan érzékeny, finom színész! Nagy érzelmi sokkot jelentett nekem a megdöbbentő fizikai hasonlóság Willem és Pier Paolo között. Kölcsönadtam Dafoe-nak Pasolini néhány ruháját, amit félt­ve őrzök. Hátborzongató volt, amikor először megláttam őt Pier Paolo öltönyében.

false

MN: Messziről jött idegenként került Pasolini látókörébe. Hogyan emlékszik vissza annak a hajdani calabriai parasztfiúnak a találkozására a kamerával?

ND: A szüleim az ötvenes évek nagy elvándorlási hullámában mentek a jobb megélhetés reményében Rómába. A bátyámmal együtt mindketten az asztalosmesterséget tanultuk ki. A villámcsapás erejével hatott rám, amikor tizenöt évesen a haverjaimmal Acqua Santában egy filmforgatás kellős közepébe csöppentünk. A bátyám statisztált Pasolini A túró című filmjében. Addig piszkáltam, amíg be nem mutatott a rendezőnek. Sosem felejtem el, ahogy ott álltam megilletődve, Pier Paolo pedig megsimogatta a göndör fejemet. Első látásra megszületett közöttünk valami, ami több mint rokonszenv. Leginkább a kedvessége, a szerénysége, a természetessége nyűgözött le. Alig telt el pár hónap, és a pásztor néma szerepét bízta rám a Máté evangéliumában. Aztán jött életem legfontosabb filmje, a Madarak és madárkák. Kilenc filmjében játszottam, ám egy pillanatig sem éreztette velem, hogy színész vagyok, akinek az a dolga, hogy az instrukciókat végrehajtsa. Mindig úgy éreztem, hogy rám kíváncsi, arra, aki valójában vagyok, az eleven, rácsodálkozó, naiv parasztgyerekre. Megengedte, hogy önmagam lehessek. Ilyet azóta sem tapasztaltam más rendezőknél. Dolgoztam színházban is, Carmelo Benével, Luca Ronconival, jó néhány népszerű vígjátékban, televíziós sorozatban szerepeltem. Ha túlságosan komolyan venném magamat, azt mondhatnám, hogy ismert és elismert „sztár” lettem Itáliában, de soha nem érdekelt a karrier. És noha egészen másfajta filmeket csinálok, mint amilyen Pasolini költői, egyedi mozija volt, minden feladat elvállalásánál arra gondolok, amit tőle tanultam. „Ninetto, maradj meg annak, aki vagy, őrizd meg a személyiségedet!” Ennek szellemében mutattuk be tavaly Spoletóban Plautus A hetvenkedő katona című darabját Pasolini átiratában, amivel idén Itália-szerte turnézom.

MN: Pasolini révén Jancsó Miklóssal is összehozta az élet. Milyennek ismerte meg őt A zsarnok szíve forgatásán?

ND: Jancsó akkoriban Rómában élt Giovannával, az élettársával. Extravagáns, markáns személyiség volt, aki éppúgy ragaszkodik a saját eszméihez, mint Pier Paolo. Nagyon meggyőző, karakteres, szellemes, életimádó figuraként él bennem. Eleinte zavarba ejtett a munkamódszere, a hosszú, néma snittek, kissé elveszettnek éreztem magam a kiváló magyar színészek társaságában. Bosszantott, hogy nem értem, mit beszélnek. Utólag is nagyon sajnálom, hogy Jancsó olasz filmjeit nem övezte akkora figyelem és elismerés, mint a magyar alkotásait.

MN: Legutóbb Gianni Amelio dokumentumfilmjében, a Boldog az, aki másmilyenben beszélt Pasoliniról, kettejük kapcsolatáról. Ma is nehezen vállalhatónak, tabutémának érzi a másságot?

ND: A homofóbia csak az egyik vetülete a nyugati társadalmak betegségének. Pasolini egész életé­ben harcolt az emberek hiszékenységére, kiskorúságára, befolyásolhatóságára építő fogyasztói világ ellen. Az olyan társadalmi berendezkedés ellen, amelyben az ún. politikai elit meg akarja szabni, hogy miről mit gondoljunk, mit fogyasszunk, mit tekintsünk elfogadhatónak és mit nem annak. Rasszista szemlélet uralkodik. Sokan modernnek, korszerűnek, haladónak tartják magukat, de a látszat mögött előítéletek húzódnak meg. A képmutatás álarca mögül az első adandó alkalommal előkerülnek a „büdös, néger, homokos” szitokszavak. Szégyen, hogy a 21. század elején sokaknak rejtőzködő életet kell folytatniuk, nem vállalhatják fel az identitásukat. A legszomorúbb az, hogy ez nem kizárólag a szexuális beállítottságra vonatkozik, hanem az élet minden területére. Az a társadalom, amelyik önhazugságban él, eltorzul, elveszíti az ellenálló képességét.

Pasolini

„A narratíva halott, és mi gyászolunk” – hangzik a film egyik alapgondolata. Abel Ferrara sem a szokott módszerekkel próbálja rekonstruálni Pier Paolo Pasolini utolsó napját. Mellőzi a hagyományos dramaturgiai építkezést, a lineáris elbeszélést – fragmentumokat illeszt össze a rendező életéből és el nem készült műveiből.

false

Ferrara és Pasolini különböző karakterű rendezők (példának talán elég is Ferrara bűnös vonzalmait említeni az exploitation esztétikájához és témáihoz szemben Pasolini bibliai érdeklődésével), ám mindketten tagadhatatlanul vonzódnak a határátlépéshez és a megbotránkoztatáshoz. Ennek ellenére Ferrara filmje meglepően visszafogott és tisztelettudó – talán éppen emiatt fullad néhol érdektelenségbe.

A rendező nem azt kívánja megmutatni, hogy mi történt Pasolini halálának napján (így az azt körülvevő ellentmondásokról sem esik szó), hanem az utolsó napot apropóként használja arra, hogy saját Pasolini-képét megmutassa. Ám épp a csodálat teszi merevvé és helyenként lélektelenné a filmet: mintha Pasolini szobrát látnánk, aki nem hús-vér ember vágyakkal, hanem egy filozófus, aki naphosszat saját eszmerendszerét építi és az ország politikai züllöttsége felett kesereg.

Ferrara a szétszabdalt, lyukacsos narratívába beilleszti a rendező/író félbehagyott műveit (Petrolio c. regényét és Porno-Teo-Kolossal c. filmtervét), mintha legnagyobb fájdalma az lenne, hogy egy géniusz a kreatív zenitjén, tele tervekkel halt meg. Ferrara azzal is lerója tiszteletét Pasolini előtt, hogy kedvelt színészeit intertextként illeszti a filmbe: az anyát A csóró Adriana Astija játssza, míg az utolsó film részleteit Ferrara forgatja le Pasolini helyett a rendező nagy szerelmével, Ninetto Davolival a főszerepben (a színész hatását az is mutatja, hogy mintha a gyilkos, Pino Pelosi is az ő vonásait viselné).

Ahogy a narratíva, úgy a rendező alakja is fragmentálttá válik: szexualitása, életöröme leválik róla és műveibe szivárog vissza, csak egy éteri, ideális kép marad, amihez a néző képtelen közel férkőzni.

Bacsadi Zsófia

Forgalmazza a Vertigo Média

 

Figyelmébe ajánljuk

Cserna-Szabó András: „Csinálnék egy kocsmát”

Megjelent új novelláskötete, az ösztöndíjakat és a kitüntetéseket elfogadja, ha adnak neki, és nem kérnek cserébe, de abbahagyná az írást, ha rengeteg pénze lenne. Épp ezért senki ne adjon neki! Az utolsó magyarokért is kár lett volna. Cserna-Szabó Andrással beszélgettünk.