Nyilván tudjuk, hogy a nyolcvanas évek Romániájában milyen állapotok voltak, ám azt a történetet aligha ismerjük, amelyet Ilinca Călugăreanu mesél el a dokumentumfilmjében. Hogy történetesen volt pár bátor ember, aki titokban, pokrócokkal teli Daciákban csempészett be filmeket VHS-kazettán az országba. És voltak megannyian, akik számára ezek a filmek jelentették a szabadságot, akik tátott szájjal nézték, hogyan eszi meg a patkányt Chuck Norris – mindenképpen izgalmasabb lehetett, mint a diktátort nézni, amint arról zagyvál, hogy a művészetnek miről kell szólnia.
Fekete háttér előtt mesélnek a nyilatkozók, és még most is csillog a szemük, amikor arról beszélnek, hogy mit jelentett számukra a közös filmnézés, és milyen hatása volt annak, hogy a társasházak egyik eldugott lakásában összegyűlt a lakóközösség, és valami olyat látott, amit addig soha. (Ezernyi videomagnó volt az országban, hiszen az egyetlen tévécsatorna csak a propagandát nyomta.) Most látni csak igazán a film erejét: szinte felemeli a nézőt, amikor néhányan azt mondják, számukra a szinkrontolmács, Irina Nistorn hangja jelentette a reményt.
Miközben megismerjük a teljes történetet, dramatizált jeleneteket látunk, és csak azt nem érteni, miért nem lett ebből játékfilm. Epikus hősök és fordulatok is akadnak – no meg a tanulság, hogy a filmnek nagyobb ereje van, mint bármiféle ordas eszmének. Persze pátoszos jelenetből is jut bőven, de mintha most indokolt lenne: ez valóban megindító sztori. Ami ráadásul megtörtént.
Az HBO műsorán
