Ferzan Özpetek a filmművészet Richard Claydermanja. Bármihez nyúl, abból biztos mesterségbeli tudással megformált édesség lesz. Történeteit puha és mézédes nosztalgiába burkolja, és könnyes szemmel nyújtja át az ő képes magazinokat csak titokban forgató, művelt és tájékozott, de főleg sznob közönségének, amely hálásan könnyezi meg esztétikus látványt nyújtó hősei mívesen megformált szenvedéseit. Most épp két egymáshoz semmilyen szempontból nem illő ember szomorú kimenetelű, mégis visszafogott életigenlésbe torkolló románcát beszéli el a karrierjét Olaszországban építgető török sztárrendező.
Fotómodell kinézetű pincérlány és macsó autószerelő annak ellenére talál egymásra, hogy utóbbi első, második és sokadik látásra is egy primitív tahó. Csak a szelíd főhősnő, ill. a rendező látja meg az érzékeny szívet, amely a kedvvel, több ízben is hosszasan mutatott, kigyúrt mellizomzat alatt dobog. (A férfihős látványos hústömegeit többször is megcsodálhatja a néző.) Hogy egymáséi lesznek mégis, az roppant felemelő, és két szép gyermekük is születik, terveik is valóra válnak – ám az elhidegülés jelei mutatkoznak a hajkoronában fogyatkozó, kappanhájban gyarapodó férfin. Tán el is osonna egyszer a nagy családi boldogságból valamelyik bögyös szeretője karjaiba, ha a decensen szenvedő feleségnél nem diagnosztizálnának rákot. Innen a kemoterápia szörnyűségeit és a leépülés gyötrelmeit hímezi falvédőre a széplelkű rendező. S a szerelem újra fellángol a kórházi ágyon...
Mint tudjuk, a szerelem mindent legyőz. És igen jövedelmező is. Beszélni róla.
A Vertigo Média bemutatója
