Szegényebb színház (Jerzy Grotowski halála után)

szerző
Tálas Péter
publikálva
1999/5. (02. 04.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Január 14-én reggel az olaszországi Pontederában meghalt egy szakállas pasas. Egy lengyel. Egy színházi rendező. 65 éves volt, és már hosszú hónapok óta igen súlyos beteg. Ez a szakállas pasas, orrán egy a 60-as évekből ittfelejtett fekete keretes SZTK-szemüveggel, a XX. századi színházművészet talán legnagyobb hatású alakja volt. Olyan figura, aki már életében legendává vált, pedig alig több mint tucatnyi rendezés fűződik a nevéhez. Jerzy Grotowskinak hívták.

Január 14-én reggel az olaszországi Pontederában meghalt egy szakállas pasas. Egy lengyel. Egy színházi rendező. 65 éves volt, és már hosszú hónapok óta igen súlyos beteg. Ez a szakállas pasas, orrán egy a 60-as évekből ittfelejtett fekete keretes SZTK-szemüveggel, a XX. századi színházművészet talán legnagyobb hatású alakja volt. Olyan figura, aki már életében legendává vált, pedig alig több mint tucatnyi rendezés fűződik a nevéhez. Jerzy Grotowskinak hívták.

A magyar sajtó lekésett Grotowski halálhíréről. Miközben a párizsi Liberation három kolumnát, de még a Le Monde is egy teljes oldalt szentelt emlékének, s hosszú nekrológot jelentetett meg róla a The New York Times (most nem is beszélve az olasz és lengyel lapokról), a magyar napilapok kulturális rovatának szerkesztői - egyetlen kivétellel - még kishírnek sem minősítették a színháztörténeti mérföldkőként emlegetett Apocalypsis cum figuris rendezőjének halálát. Pedig esetében reméltünk egy-egy nekrológot, néhány flekkes megemlékezést, esetleg interjút egy színháztudorral a Grotowski-féle "szegény színházról"; hogy színházi módszerét - elsősorban színészvezetését - az európai és a magyar színházi világ olyan egyéniségei tanulták és formálták tovább, mint Eugenio Barba, Peter Brook vagy Halász Péter; hogy 1968-ban megjelent munkája (Toward the Poor Theatre) a 70-es években

a színházi avantgárd bibliája

volt; s hogy minden valamirevaló XX. századi színháztörténet oldalakat szán munkásságának... Szóval ilyesmiket...

Persze lehet, hogy gondolatban sokan már korábban eltemették. Ennek látszatát egyébként ő maga is táplálta, hiszen már a hetvenes évek közepén eltávolodott a színháztól; a Work Center of Jerzy Grotowski and Thomas Richard 1985-ös megalapítása óta pedig csak ritkán és rövid időre mozdult ki pontederai remeteségéből; egy szűk szakmai-baráti csoporttal vette magát körül, így szinte elérhetetlen volt. A nyilvánosság előtt utoljára pont egy évvel ezelőtt a párizsi College du France-ban szerepelt, amely 1997 januárjában professzorává választotta. Előadást tartott - s ezt nem bízhatta állandó dublőrére, Thomas Richardra, mint a toscanai Arany Pegazus-díj átvételét -, már csak azért sem, mert ekkora megtiszteltetés Grotowskit megelőzően mindössze egy lengyelt ért: az illető 144 éve halott, és Adam Mickiewicznek hívták...

Jerzy Grotowski 1933. augusztus 11-én Rzeszówban született. A második világháború alatt egy Rzeszówtól 20 kilométerre fekvő Nienadówka nevű faluban élt, s mivel apja végleg külföldre került, a két Grotowski fiút - Jerzyt és az atomfizikussá lett Kazimierzt - tanítónő anyjuk nevelte. Emilia Grotowska okos és toleráns személyisége és a nienadówkai gyermekévek Grotowski egész életére meghatározó élményt jelentettek. Itt olvasott először az indiai kultúráról és vallásról, itt ismerkedett meg a népszokásokkal, s itt bűvölte el először az Evangélium szövege és Krisztus alakja, melyek később olyan fontos színházi munkákhoz juttatták el, mint az Akropolisz, Az állhatatos herceg vagy a már korábban is említett Apocalypsis cum figuris.

1951-55 között színészetet tanul a krakkói Állami Színművészeti Akadémián, majd 1955-56-ban rendezői stúdiumot végez Moszkvában az Állami Színházművészeti Főiskolán. Elsősorban a XX. századi orosz színház legnagyobb reformereinek (Konsztantyin Sztanyiszlavszkij, Vszevolod Meyerhold, Jevgenyij Vahtangov, Alekszandr Tairov) munkáit tanulmányozza, majd visszatér Krakkóba, s 1960-ra fejezi be a rendezői szakot.

Rendezőként

1957-ben debütál a krakkói Régi Színházban, Ionescu A székek című darabjával. Bár 1950-ben még az indiai filozófiáról tart előadásokat, az 1956-os lengyel fordulat idején már ismert radikális ifjúsági vezető, majd belép a Lengyel Egyesült Munkáspártba, s tagja marad egészen 1982-ig, amikor végleg elhagyja Lengyelországot.

Tényleges színházi karrierje 1959-ben kezdődik, amikor az irodalom- és színházkritikus Ludwik Flaszennel átveszi egy kis vidéki színház, az opolei Teatr 13 Rzedów művészeti vezetését. Alig öt esztendő alatt egy olyan kísérletező, új kifejezőeszközöket kereső, a fizikai és hanggyakorlatokban, a test szoborszerűségében rejlő színházi lehetőségekre koncentráló társulatot hoznak létre, amelynek szinte valamennyi premierjét - Orfeusz (1959), Káin (1960), Faust (1960), Siakuntala (1960), Õsök (1961), Kardian (1962), Akropolisz (1962), Doktor Faustus tragikus története (1963), Tanulmány Hamletről (1964) - számon tartotta az európai színházi szakma. Grotowski ezekben az években dolgozza ki sajátos színházi módszerét, a gazdag színházak apparátusáról lemondó, a színészi munkára koncentráló, az Európán kívüli rituális színházak gyakorlatából és a középkori európai színjátszás szellemiségéből kiinduló, úgynevezett szegény színházat. Társulata, melynek saját színházi világot felépíteni törekvő előadásait az 1960-as évek elejétől Európa számos színháztudora és rendezője is felkereste (többek közt Eugenio Barba és Peter Brook), 1962-ben felveszi a Teatr Laboratorium nevet, ezzel is kifejezve színházi kísérleteik tudatosságát.

Jóllehet a Teatr Laboratorium 1964-ben már Európa-szerte ismert, mégis a felszámolással kell szembenéznie. Opole provinciális lengyel kisváros, s a vidéki párt- és tanácsi apparátus nehezen tolerálja Grotowski valóban komoly vitákat gerjesztő színházi kísérleteit. Végül Wroclaw menti meg a társulatot, s biztosítja a Teatr Laboratorium elhelyezését egészen annak 1984-es önfelszámolásáig.

Wroclawban

születnek meg Grotowski leghíresebb - a világ számos színpadán is bemutatott - alkotásai: az Akropolisz új feldolgozása (1964), Az állhatatos herceg (1965), valamint a Biblián, illetve Dosztojevszkij, T. S. Eliot és Simon Weil művein alapuló Apocalypsis cum figuris (1968). Ekkor már nemcsak ő, de társulatának színészei - Ryszard Cieslak, Elizabeth Albahaca, Zbigniew Cinkulis, Antoni Jaholkowski, Rena Mirecka, Zygmund Molik, Stanislaw Scierski - is nemzetközileg ismert művészek.

A világhír küszöbén, egy 1970-es Indiában tett látogatás után, Grotowski végleg hátat fordít a színháznak mint klasszikus intézménynek és a nyilvános színházi tevékenységnek. Ezt követő egész munkásságát a színészi tevékenység kutatásának és nézők nélküli tökéletesítésének szenteli, legyen szó a Laboratorium színészeivel folytatott parateátrális hang- és testgyakorlatokról (1972-77), a Forrásszínház keretei között Haitin, Indiában, Nigériában és Mexikóban folytatott transzkulturális színházi kutatásairól (1978-82) vagy a Pontederában zajló rituális művészetek programról (1985-99), melynek összegzését - Opus címen - a világ több mint kétszáz színházi csoportjának mutatja be Thomas Richarddal és Workcenter együttesével.

Grotowski útja a "szegény színháztól" a test és lélek állandó tökéletesítésében értelmet nyerő, nézők és tanúk nélküli, parateátrális "belső színházig" nem távolsága, hanem mélysége miatt volt káprázatos. De hát épp a mélység a színészmesterség egyik lényege.

Tálas Péter

szerző
Tálas Péter
publikálva
1999/5. (02. 04.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kultúra

még több Kultúra...