Zene
Kezdjük az elméleti alapvetéssel. Ripacs kétféle van. Jó ripacs és rossz ripacs. A rossz ripacs egyszerűen definiálható, ő az, aki jó ripacs szeretne lenni, de képtelen rá, ám ezt nem látja be, és továbbra is jó ripacsként illegeti magát. Minden előadásból kilóg, nem fogadja el a játék (a rendező, a társulat, a koncepció) szabályait. Csak magával törődik, a saját pózait, bájait, tehetségét mutogatná, a néző meg nyújtogathatja a nyakát, hogy hatalmas árnyéka mögé lásson, oda, ahol az előadás zajlik. Rendszertanilag a hamis primadonna közeli rokona. A jó ripacs, az nagyjából ugyanilyen. Õ sem fogadja el a közös szabályokat, ő is csak saját pózait, játékát sózza a közönségre, csak éppen őt jó nézni, méghozzá nagyon jó. Akárhol is van, operettben vagy valami kis pincehelyiségben; unalmas hivatásosok vagy igyekvő bölcsészpipik között, ő az, aki még hordozza a színház igazi romantikus, régimódi, álságos nagyságát. Azt, amitől fenntartás nélkül egyaránt lehet szeretni mindenféle színházat mindenféle helyen, a színház, a játék, a magamutogatás gátlástalan örömét. Jó ripacs a Márkus meg a Psota és persze a Haumann Péter.