A szomszéd kertje (Maia Morgenstern színésznő)

szerző
Tompa Andrea
publikálva
1999/50. (02. 04.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Megbeszéljük, hogy a fényképész kezd, nem én. Rossz a fény, ezért Maia Morgenstern legalább húsz percig guggol. Fegyelmezett, figyel, teljesíti, amit a fényképész kér. Dolgozik. Koncentrál, ellenőrzi az arcát, a kezét, a mozdulatait. Nem zsörtölődik, nem nyafog. Pedig mondja is, hogy fáradt. Fél méterről nézhetem az arcát. Ilyen közelről csak Szász János filmjében, a Witman fiúkban nézhettem. Látom, ahogy a fényképész is beleszeret az arcába, még egypár perc, mondja tizedszer.

Megbeszéljük, hogy a fényképész kezd, nem én. Rossz a fény, ezért Maia Morgenstern legalább húsz percig guggol. Fegyelmezett, figyel, teljesíti, amit a fényképész kér. Dolgozik. Koncentrál, ellenőrzi az arcát, a kezét, a mozdulatait. Nem zsörtölődik, nem nyafog. Pedig mondja is, hogy fáradt. Fél méterről nézhetem az arcát. Ilyen közelről csak Szász János filmjében, a Witman fiúkban nézhettem. Látom, ahogy a fényképész is beleszeret az arcába, még egypár perc, mondja tizedszer.Maia Morgenstern: Ezelőtt két évvel szó volt arról, hogy én leszek a Bárka Színházban Sarlotta Ivanovna a Cseresznyéskertben, de közben szültem.

MaNcs: Ezelőtt két évvel is a Bárkán lépett fel.

MM: A Bárkára a Lola Blauval hívtak meg először, aztán ez a kapcsolat folytatódott, barátokat találtam és sok szeretetet. Itt valóban érzem azt, hogy akarnak is csinálni valamit, érzem ezt a fantasztikus emberi erőfeszítést minden sarokban. Most is így volt, bementem az épületbe, és azt éreztem, hogy ezek az emberek tényleg szeretik azt, amit csinálnak.

MaNcs: Van ilyen típusú színház Bukarestben?

MM: Van ott elég színház, de az emberek kedvetlenek, apatikusak, vagy mert semmit sem akarnak csinálni, vagy mert akartak, de valahogy mégsem sikerült, valahogy elszúrták, nem jött össze. Nem, nincs ilyen színház Bukarestben. És két éve, amióta nem voltam itt, ez a színház egyszerűen kivirágzott, nem csak az épületről beszélek. Azt hiszem, ennek a színháznak a közönsége is teljesen más, mint a többié.

MaNcs: Mégis, milyennek érezte a tegnapi közönséget?

MM: Ezt inkább én szeretném megkérdezni. Az előadás a román kulturális hét kereteiben megy, és nyilván sok protokollvendég volt, de talán itt volt a Bárka Színház törzsközönségének egy része is. Azt hiszem, ez egy intelligens közönség.

MaNcs: Tegnap este pedig ismét énekelt ennek a közönségnek, akárcsak két éve. És akkor, két éve, egy interjúban azt mondta, hogy van egy angol szó, amelyet nagyon szeret: gift, adomány, adottság, ajándék, tehetség. Tegnap este ott, a teremben hallgattam önt - igen, sokkal inkább hallgattam, mint néztem -, és eszembe jutott ez a szó. Hogyan fedezte fel ezt a hangját?

MM: Egyáltalán nem felfedezés volt, hanem provokálás. A fiam kétéves korában azt mondta, hogy anya, ne énekelj. Ezután rettenetes komplexusom lett az énekléssel kapcsolatban, amit mindenképpen le akartam gyűrni, tudatosan vagy sem, nem tudom, de mindenesetre nagyon komolyan vettem. Ez a provokálás, ez a nem-tudom-megcsinálni nagyon fontos volt. Bár én aligha énekelek, szerintem az, amit én csinálok, nem éneklés, hanem azt próbálgatom, hogy hogyan, mire lehet használni a hangot mint a kifejezés eszközét - azt hiszem, ez így sokkal pontosabb megfogalmazás. Én képtelen vagyok a legegyszerűbb altatódalt is elénekelni. Nekem egyáltalán nincs hangom a szó klasszikus értelmében, pusztán egy jó adag levegő van bennem, amelyet kinyomok, kipréselek magamból, a testemből, a lelkemből, a problémáimból.

MaNcs: A tegnapi két előadásnak nincs rendezője. Akkor hogyan is született ez a két előadás?

MM: Hát, hogy őszinte legyek, rendelésre. Egyszerűen megrendelték. Ezelőtt két évvel, amikor folyt a színházi fesztivál Romániában, meghívtak, hogy csináljak valamit off, azaz a versenyen kívül, egy olyan előadást, amilyet akarok. És így tulajdonképpen valamiféle szavalóestet csináltam elsősorban Mircea Dinescu szövegeiből. És érdekes, hogy az első nézőm Bérczes László, a Bárka Színház művészeti vezetője volt. Akkor tulajdonképpen még nem volt kész az előadás, de azt hiszem, ő látta először. Nem akartam semmilyen rendezőt magam mellé, azt akartam, hogy ez kristálytiszta színészi munka legyen, ne legyen rendezés egyáltalán.

MaNcs: Pedig ön mindig nagy rendezőkkel dolgozik. Lucian Pintilie, Andrei Serban.

MM: Ezek az előadások most alapvetően szövegre épülnek. Ne gondolja, hogy én azt hiszem, hogy ezek az előadások képekben fogalmaznak. Itt a verbalitás, a szöveg alig egészül ki valamivel. Itt a főszereplő a szó. És most nagyon ragaszkodtam ahhoz, hogy legyen tolmácsolás mind a két résznél, pedig korábban, a Lola Blaunál ez nagyon zavart. Azt hiszem, hogy a Dinescu szövege nagyon élvezetes, élő szöveg.

MaNcs: A tegnapi előadás első része, a Thirica, azt hiszem, lefordíthatatlan. Thirica egy román nő, akit az 1860-as években írt meg Alecsandri. ´ egy franko-román, pontosabban moldovai román nyelven vagy nyelvötvözeten beszél, amelyet egyszerűen képtelenség lefordítani. Leginkább Caragiale nyelvéhez tudnám hasonlítani. Milyen nő ez a Thirica?

MM: Hát elsősorban egy felkapaszkodott sznob. Moldovai románsággal beszél, a nyelve tele van török és görög szóval; az a francia nyelv, amelyet ő használ, annak semmi köze a franciához, mert valójában szó szerint lefordít mindent, s ebből nagy képtelenségek sülnek ki. Abszolút műveletlen, de erre nagyon büszke. Gondolkodni egyáltalán nem hajlandó, konzervatív, kőkemény véleménye van mindenről.

MaNcs: Thirica egy létező ember?

MM: Mint gondolkodástípus létezik. Csak menjen végig az utcán.

MaNcs: A második előadás tulajdonképpen egy versfüzér, egy szavalóest. Ki az az ember, aki ezeket a verseket-szövegeket mondja, ha egyáltalán megragadható?

MM: Erre mindjárt visszatérünk. Most eszembe jutott valami, hadd meséljem el, tegnap történt. Tegnap próbálok, szeretnék próbálni, közben világítanak, mindenki jön-megy. A színpadon ott van az a világítóállvány, tudja, az a létra, amelyre a lámpákat szerelik. Valaki odajön, és megkérdezi, hogy kell-e nekem ez az állvány, mire én azt mondom neki, hogy micsoda hülyeség, már minek kellene nekem ez az állvány. És közben próbálom az első részt, és egyszer csak kigyúl egy lámpa a fejemben - persze az állvány már nincs a színpadon -, szólok, hogy hozzák vissza az állványt, az kell nekem. Ezt az előadást sok helyen játszottam, Amerikában is, Bukarestben, Galati-on, és mindig egy fal előtt vagyok. Talán az egész előadást ezzel a fallal játszom, amellyel párbeszédet folytatok, amely akadályoz, elutasít, de akár fel is vehetem, mint egy kabátot, megvéd a külső világ agressziójától, a közönytől. Ez a fal, amely elválaszt, amelynek nekimész, amely ellenséges, harap és karmol, mégis képes védelmet nyújtani, táplálni. Nos, ez a fal tegnap hiányzott. Egyszerűen nem lehetett így megcsinálni. Eleinte valami mást találtam ki, arról kiderült, hogy nem működik. És hirtelen megtaláltam ezt az állványt vagy létrát, vagy mi ez. Ez is fal, megmászhatom, belebújhatok, Kőműves Kelemenné lehetek, vagy viszem, mint csiga a házát.

MaNcs: Van egy szöveg, talán úgy kezdődik, hogy a gettóban sétálok, ezt a szöveget mondta tegnap, miközben belebújt ebbe az állványba.

MM: Igen, Joshua Sobol szövege a Gettó című darabból.

MaNcs: Hány kultúra találkozik ebben az előadásban? Hányféle világ, nyelvezet?

MM: Azért van ennyi nyelv, mert szeretünk belekukkantani a szomszéd kertjébe, hogy ott hogy is vannak a dolgok. Mert szerintem csak így tudjuk meghatározni a saját viszonyunkat a valósághoz.

MaNcs: Ahhoz a valósághoz, amelytől elfordul ez az ember.

MM: Ez az előadás olyan helyzetből indul, amikor valaki elutasítja a valóságot. Hagyjanak engem békén, mondja. Elvonul, megbolondul, megbetegszik, nem tudom, de elutasítja a világot, senkivel sem akar szóba állni, hagyják őt békén. Elege van. Csak az létezik számára, amit meg lehet fogni, meg lehet enni, konkrét.

MaNcs: Így mind a két előadás végső soron a valóságtól való elfordulásról szól, vagy inkább nem akarnak tudomást venni róla.

MM: Azt mondanám, hogy a jelen valóságának különböző vetületei ezek az előadások. Ez az ember képtelen szembesülni önmagával, a bűneivel, csak az érdekli, ami konkrét, amit meg lehet fogni-enni-zabálni. Itt nincs se költészet, se eszmények, se utópia, se mítosz. Bukarestben ezt az előadást egy bárban játszom, igen, egy bárban, egy olyan bártulajdonosnak köszönhetően, aki szereti ezt a fajta színházat, egy nem hagyományos színházi térben. Nyáron pedig kint, a kertben játszom. Tudja, Caragialénál is ott van, a Zűrzavaros éjszakában is, a szereplők a Junionba járnak. Úgy látom, itt is szoktak szabadtéren játszani. Az új Bárka Színháznak is van ilyen tere.

MaNcs: A beszélgetésünk elején azt mondta, hogy egyáltalán nem tud énekelni. Pedig tegnap este sok műfajt tudtam megkülönböztetni a román népzenétől a francia sanzonig. Volt egy pillanat, amikor azt hittem, hogy az operával is megpróbálkozik.

MM: Tényleg az operát szeretem a legjobban, de hát végképp nem tudok operát énekelni. Igen, egy egészen picit próbálkoztam. De, tudja, hogyha most valaki megkérdezné tőlem, hogy mit kívánok magamnak igazán - rengeteg mindent szeretnék, de azt meg ne kérdezze, hogy mit szeretnék a legesleginkább, mert azt nem mondom meg, azt tényleg nem mondom meg. De azt elárulom, hogy azt nagyon szeretném, hogy Pavarottival énekeljek, pontosabban, hogy méltó legyek arra, hogy vele énekeljek. Na jó, vicceltem.

(Nem tudom, hogy tényleg viccelt-e. Avagy nem egy újabb provokáció ez is, mint azé a kétéves kisfiúé, aki rászól az anyjára, hogy hallgasson. A "nem tudom" dühe van benne. A tehetség provokálása. The gift, azaz németül der Gift - düh, die Gift - ajándék.)

Tompa Andrea

szerző
Tompa Andrea
publikálva
1999/50. (02. 04.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kultúra

még több Kultúra...