Teljesen érthető tehát a libanoni produkció szándéka, és azt sem nagyon lehet elvárni, hogy egy aszkéta életrajza akciódús legyen. De tudjuk, lehet a mozgóképekkel kísért legendárium helyett filmet is csinálni, A sziget címűben például tökéletesen ment ez az oroszoknak. A narráció módja maga az unalom: a haldokló Charbel előtt pereg élete mozija, míg a zárójelenetben visszatérünk az eltávozás pillanatához. Kapunk néhány idegen történetszálat is, de csupán azért, mert az alkotók máshogy nem tudják megoldani azokat a részeket, amelyeket az elbeszélői nézőpont nem láthatott. A születéssel kezdünk, gyerekkor, apa elvesztése, titokban kolostorba vonulás, megkísértés, papi élet, csodák és pont. Hiába van a hangsúly a hosszú, csendes képeken, a hangulati fokozás nem jut el addig, hogy valóban érzékeltesse a transzcendentalitást. Szépek a képek, lassú snittek és szokatlan kameraállások, hosszan kitartott közelik, igazából mindez jól megoldott, még ha nem is mutat újat. Pátoszos fröcsögés sincs, a giccset is csak épp hogy érintik néha, a színészi játék is elmegy. A rendező igazán nem lehet hibás, hogy a gyóntatás és a betegek melletti csendes ima nem forgatókönyvbarát. A szív csendje így azonban nem több, mint hittankönyvhöz csatolható CD-melléklet.
Forgalmazza az Etalon Film
