Film

Vérkötelék

  • - kg -
  • 2014. június 15.

Film

Ez olyan férfidolog lehet, hogy aki igazán tökös, annak egyszer meg kell csinálnia a maga hetvenes évekbeli, New York-i gengszterfilmjét. Pezsdítően hathat a férfiegóra lezárni a Grand Central Stationt egy kis lövöldözésre, vagy keresni Brooklynban egy magasvasúti megállót és alatta keménykedni, de mindig jól jön egy olyan ablak is, melyből tisztán kivehető a Manhattan Bridge.

Ha Pacino nem is, de legalább egy vén Caan mindenképpen legyen a filmben, valaki mégiscsak kell A keresztapából, aki galambősz mellszőrzetével hitelesíti, amint a fiúk hetvenesévekeznek egy nagyot. James Caan mellé mindenképp kell két tékozló fiú; az egyik legyen rendőr, a másik meg tűzoltó - ne is tűzoltó, legyen inkább gengszter, aki hiába tervez új életet, hiába akar kicsiny hotdog-büfét nyitni, ha a körülmények ugyebár... Tisztára, mint egy Serpicóba oltott Próbaidő, egy lovas szobor a Dustin Hoffman-fejű Al Pacinóval. Ja, és mert filmbuzik csinálták a filmet (Guillaume Canet és James Gray keze van a dologban), hát nem feltűnik egy banképület falán a Kínai negyed plakátja is? Canet francia érzékenységét és francia feleségét (Marion Cotillard) adja a közösbe, a bűnözőt alakító Clive Owen és a rendőrt játszó Billy Crudup pedig autentikus pajeszokkal és külvárosi proliakcentussal járul hozzá a "Ki tud többet a hetvenes évekről?" játékhoz. Nők is szerepelnek a filmben: van köztük rosszéletű és jó, kurva és ügyintéző, de mind egyet akar: olyan férfit, aki megtartja az ígéretét. Ezt el is mondják sokszor, mert Canet filmjében mindent legalább kétszer mondanak el.

Az ADS Service filmje

Figyelmébe ajánljuk

Népi hentelés

Idővel majd kiderül, hogy valóban létezett-e olyan piaci rés a magyar podcastszcénában, amelyet A bűnös gyülekezet tudott betölteni, vagy ez is olyasmi, ami csak elsőre tűnt jó ötletnek.

A hiány

László Károly, a háborút követően Svájcban letelepedett műgyűjtő, amikor arról kérdezték, miért nem látogat vissza Auschwitzba, azt válaszolta, hogy azért, mert nem szereti a nosztalgiautakat.

Fagin elsápad

Pong Dzsun Ho társadalmi szatírái, Guillermo del Toro árvái, vagy épp Taika Waititi szeretnivalón furcsa szerzetei – mindegy, merre járunk, a kortárs filmben lépten-nyomon Charles Dickens hatásába ütközünk.

Vörös posztó

Ismertem valakit, aki egy stroke-ból kigyógyulva különös mellékhatással élt tovább: azt mondta, amit gondolt. Jót, rosszat, mindenkinek bele a szemébe, rosszindulat, számítás és óvatoskodás nélkül. Nehéz volt vele találkozni, mindig ott volt a veszély, hogy mint egy kegyetlen tükörben, hirtelen meglátjuk valódi önmagunkat. De jó is volt vele találkozni, mert ha megdicsért valakit, az illető biztos lehetett benne, hogy úgy is gondolja.

Szeplőtelen fogantatás mai köntösben

Bullshit munkahelyen vesztegelsz, ahol ráadásul csip-csup kiszolgáló feladatokkal is téged ugráltatnak, csak azért, mert nő vagy? Kézenfekvő menekülési útvonalnak tűnik, hogy elmész „babázni”. Persze ha nincs férjed vagy barátod, a dolog kicsit bonyolultabb – de korántsem lehetetlen.