Sose tudhatja az ember, ki lakik a szomszédjában. Vegyük például az idős hölgyet a folyosóról; decens úriasszony kis lelki hibával - ha a gyógyszere elgurul, ami bizony egyre többször esik meg mostanában, úgy kell hazarángatni a kaszinóból, mert csak egy dolognak nem tud ellenállni: a szerencsejáték kísértésének. Látszik, hogy a végét járja, delírium delíriumot követ, egyre kevesebb a tiszta pillanat, ahogy az egy hosszú élet végén, amikor a létfontosságú szervek készek felmondani a szolgálatot, lenni szokott.
Miguel Gomes filmrendezőt azonban nem az elmúlás izgatja, nem az öreg hölgy történetének vége, hanem a történet közepe; a ráncok mögött megbújó nagy sztori. Szimpatikus szemlélete szerint ugyanis bármely cekkert cipelő, közösköltség-befizető portugál nénike mélyén rejtőzhetnek vadromantikus afrikai románcok, szavannákat felperzselő szerelmek, nem is beszélve a krokodiltartással és az oroszlánvadászattal járó gyarmati izgalmakról. Ezek felelevenítésére pedig ott a némafilmek eszköztára, melyekkel már a
The Artist is eljátszott, de Gomesnél, aki líraibb alkat, nemcsak a némafilmfigurák, hanem az élők magánya is látszik, és ez alighanem méltánylandó. Az élők között maga a filmrendező is ott van, akibe nem nehéz belelátni azt a magányos, Pampalini-szerű alakot, aki a
Tabu legelején tűnik fel egy mozi vásznán: egy búsképű lovag, aki Afrika sűrűjében készül a nagy áldozatra, hogy csatlakozzék örök szerelméhez. A mi Pampalinink dacosan, de derűvel áll a kommersz mozik fülsiketítő forgatagában, és magányosan hirdeti a régen minden jobb volt (még a film is) örök igazságát.
