Magyar Narancs: Az Art Baselra kiállítóként nehéz kijutni - többen próbálkoztak már sikertelenül. Bár a standdíj borsos - 20 és 40 ezer frank közötti összegekről hallottam a kiállítóhely méretétől függően -, a megjelenés feltételei ennél jóval összetettebbek.
Pőcze Attila: A háromszáz kiállítói hely közül évente körülbelül harmincra választanak új galériát a nagyjából ezer jelentkező közül, a pályázatokat vezető műkereskedőkből álló zsűri értékeli. A szelekciónál a legfontosabb szemponta galéria által képviselt művészek hitelessége és akövetkezetes kiállítói program. Fontos, hogy az elmúlt néhány évben hol állított ki a galéria. A szervezők és a zsűri tagjai is figyelik a legfontosabb kiállításokat, itt pedig nagy hangsúlyt fektetnek a standok megjelenésére. Tavaly bemutatkoztunk az Art Forum Berlinen, melynek szakmai referenciái is segítették bekerülésünket. A Vintage olyan programmal jelentkezett, mely a modern magyar fotográfia és a neoavantgárd különböző művészeti pozícióit veti össze, kontrasztba állítva a már ismert korai műveket a hatvanas-hetvenes évek sokkal politikusabb konceptművészetével.
MN: Miért fontos itt kiállítani?
PA: Az Art Baselen való megjelenés új ajtókat nyit meg egy galéria és művészei életében. Fontos múzeumok kurátoraival kerülünk munkakapcsolatba, és a vásár szakmai színvonala fontos garancia a gyűjtők számára is, külföldi galériákkal kezdődik meg az együttműködés.Eközben a hazai közönség számára is egyre fontosabb a nemzetközi szcéna, a gyűjtemények egyre természetesebben nyitnak nemzetközi művészek felé. A hazai visszajelzésekből is egyértelmű, hogy egyre alapvetőbbek a nemzetközi referenciák, sokan szurkolnak nekünk.
MN: A Vintage a C17-es helyet kapta egy viszonylag kicsi területen. Lényeges, hogy hol van a vásáron belül a kiállítótér, és hogy mekkora az?
PA: A legbefolyásosabb galériák nyilván komoly harcot folytatnak a pozíciójukat jól reprezentáló standokért, de a kiállítás alaprajzát alapvetően a szervezők állítják össze a galériák profiljának megfelelően. A Vintage a földszinten kapott helyet a legnagyobb presztízsű galériák között, s bár valóban vannak a miénknél jóval nagyobb standok, de ez itt most így is kétszer akkora, mint az otthoni kiállítóterünk.
MN: Fotók vannak kiállítva: milyen a magyar fotográfia elfogadottsága külföldön?
PA: A bázeli megjelenésünk kulcsa, hogy a magyar művészetnek egy olyan szegmensét mutatjuk be, mely a helyi párbeszéden túl a nemzetközi szakmai párbeszédben is releváns, amely után élénk az intézményi érdeklődés. André Kertész életművét jól ismeri a szélesebb közönség, azonban Kinszki Imre vagy Lőrinczy György művei eddig csak egy szűk szakmai közönség előtt voltak ismertek. Halász Károly, Perneczky Géza, Erdély Miklós vagy Hajas Tibor művei nagyon jó visszajelzéseket kaptak, erre lehet építeni a jövőben.
MN: Nem először van itt, milyennek látja az idei vásárt?
PA: Az Art Unlimited szekció megdöbbentő a nagyvonalúságával, itt olyan helyzetbe kerülnek a művek, mint egy jelentős kortárs múzeumban. A közös szektorban pedig meggyőzően magas a művek színvonala, sokszor érezheti a látogató úgy, hogy múzeumban jár. Számos kiállítónál találunk fotográfiákat, közöttük magyar alkotókat is, mint Kertész, Kepes vagy Moholy-Nagy. A kollégák visszajelzései alapján az idei vásár újra dinamikus, a válság jelei csillapodtak. A kiállított művek azonban arról tanúskodnak, hogy a biztos értékek kerültek előtérbe, nem a kísérleti műveké a terep.
MN: Egy közelmúltbeli interjúban arról beszélt, hogy négy-öt magyar galéria következetes munkája lassan meghozhatja a magyar művészek nemzetközi áttörését. Hol tart ez a folyamat?
PA: Ma még hír, hogy magyar galéria állít ki, az igazi áttörés az lesz, amikor nemcsak egy és nemcsak Bázelben, hanem a legfontosabb vásárokon folyamatos lesz a magyar jelenlét. Az azonban, hogy részesei lehessünk a nemzetközi művészeti párbeszédnek, a teljes magyar intézményrendszer - galériák és múzeumok - közös lehetősége és felelőssége. Ezt a kiállítást például az Arton hatvanezren nézik meg egy hét alatt, a vezető múzeumok szakembereinek és a kritikusoknak kötelező program. Ha érdekesnek találták a galéria profilját, szellemiségét, a kiállított anyagot, akkor a jövőben természetes partnerként tekintenek ránk. Van néhány fiatal alkotó a magyar kortárs szcénában, akiknek itt lehetne a helyük, azonban ha nem tudunk egy fiatal alkotót időben helyzetbe hozni, akkor az igazi áttörés el fog maradni. A Nemzeti Kulturális Alap folyamatosan támogatja a magyar művészet nemzetközi vásárokon való megjelenését, enélkül nem tudnának a kis magyar galériák megmutatkozni, versenyre kelni a nagy múltú és tőkeerős nemzetközi galériákkal. Ugyanakkor ez mégiscsak egy szakmai ügy: a magyar galériáknak olyan programmal kell előállniuk, ami releváns a nemzetközi színtéren. Ez azonban erős hátország nélkül nem fog menni: a magyar művészeti életnek - és a piacnak is - sokkal nemzetközibbé kell válnia.
