Film

A friss Nobel-díjas Alice Munro szövegei utat találtak a filmvászonra is. 2006-ban például Sarah Polley készített finom, szívszorító filmet az írónő egyik novellájából. Mi pont akkoriban beszéltünk a rendezőnővel.

Mozikban a Mocsok, interjúalanyunk Filth című regényének filmváltozata. A Trainspottinggal befutó író vaskos skót akcentussal válaszolt telefonon nekiszegezett kérdéseinkre.

Hogy kiféle-miféle alak Irvine Welsh zsaruhőse, akit - mint trainspottingos társait is - elért a megfilmesítés, az már első fellépésekor kiderül. Pedig még nem szívott kokaint, még nem vett részt fojtogatós szexben kollégája feleségével, még nem szégyenítette meg valamennyi munkatársát, s még nem sugdosta hátsó - a hívott nő hátsójával kapcsolatos - gondolatait perverz vigyorral a telefonba.

Állami szerepvállalás nélkül eltűnhetnek az art filmek a mozikból, a kiszámítható és hosszú távú támogatási rendszer hiánya a forgalmazókat és a mozik üzemeltetőit is súlyosan érinti. Ha így marad, nemcsak kevesebb film lesz, de néhány art mozi is lehúzhatja a rolót.

Érdemes megfigyelni, hogy a szobordöntés hogyan lesz fenyegető jelenséggé. Mindenekelőtt úgy, hogy a közszolgálati Híradó mindent háttérbe szorító, túlhangsúlyozott eseményévé válik.

Ha az ember túl sok filmet néz, egy idő után elkezdi foglalkoztatni mindaz, ami nem látható a vásznon: mikor esznek a földet megmentő hősök a többnapos hajsza alatt? Soha nem kell vécére menniük? És honnan szerzi azt a sok fegyvert, álkulcsot vagy hamis igazolványt a főszereplővé váló hétköznapi ember?

"New York attól hangos, hogy Woody Allen remekművel áll telő" - adták hírül manhattani forrásaink, és hát ki ne örülne a hírnek, hogy a taxik zaját végre elnyomja a kultúráról szóló diskurzus.

A rendező hit-remény-szeretet trilógiájának második darabja az év eddigi legfontosabb filmje.

Amikor Sztupa és Troché megálltak a sorompónál, a kocsisor reménytelenül hosszúnak látszott. Sztupa leállította a motort, hátradőlt, s lehunyta a szemét. Troché türelmetlenül körbepillantott, de azonmód meg is akadt a szeme valamin. A vasúti pályát szegélyező sűrű fasor (nyár volt, a lombok teljes erejükből bokrosodtak) egy helyütt foghíjasnak mutatta magát, tán két fa hiányozhatott, de lehetett az három is. Megcsillant az egyik sínszál, Troché le sem vette onnan a tekintetét: várta a vonatot.

Ül Orson Welles, elhízva, de nem elfelejtve a felkapott hollywoodi Ma Maison étteremben és sztorizik, mert erre még van kereslet - ezek a fehér abrosz melletti rosszmájú sztorik teszik ki a My Lunches With Orson című friss kötetet.

Kritikusunk egymás után nézte a rajzfilmeket múlt hétvégén, melyekben „a szórakoztatás és a kápráztatás ugyanúgy jelen van, mint az újító szándék és a megszokott, már-már avítt forma.”