Kanadai. 28 éves. Ebből huszonnégyet húzott le színészként. Közel ötven filmben, olyan rendezőkkel, mint Egoyan, Cronenberg, Wenders... Az Eljövendő szép napok, Az élet nélkülem, A szavak titkos élete, a Kívül tágasabb, a Holtak hajnala, az eXistenZ, a Münchhausen báró kalandjai sztárja most rendezőként is bemutatkozik az Egyre távolabb című filmmel. Ráadásul épp Budapesten forgat, bár mi a Berlinalén találkoztunk vele.
| ||
Magyar Narancs: Mi ragadott meg az élet alkonyán átélt szerelemben?
Sarah Polley: A filmekben mindig fiatal párokat látunk, akik jószerivel alig ismerik egymást, magukat épp ilyen kevéssé, a másik megértéséről tehát aligha lehet szó. A velem egyidőseken látom igazán, hogy éppen amikor őrülten szerelmesek, akkor a legunalmasabbak. Nem érdemes együtt lenni velük ilyenkor. Azt hinnénk, a romantikus szerelem valami módfelett önzetlen dolog, holott pont ekkor nem tudnak túllátni önmagukon. Teljesen narcisztikussá válnak. Saját magukat látják a másik szemében. Ez kevésbé érdekes, mint az a fajta szerelem, amely már az élet vége felé, egymás ismeretével és emlékekkel gazdagon létezik két ember között. Azt sem tartottam igazságosnak, hogy az időskori összetartozást általában lehangoló dologként ábrázolják a filmekben.
MN: Mégis az emlékezet elvesztéséről beszélsz a filmedben. Nem tartasz attól, hogy a nézők nem akarnak szembesülni a személyiség alzheimeres leépülésének látványával?
SP: Egyfelől mindenki irtózik a gondolattól, hogy Alzheimer-kórt kapjon. Bizonyos mértékig megértem. Az egészben az a legborzasztóbb, hogy az ember elveszítheti önmagát. Az addigi életét. Ez félelmet kelt az emberekben. Szörnyű betegségről van szó, mégis vannak egészen izgalmas vonatkozásai. Olyan gyermeki rácsodálkozásra teszi képessé az embert, ami egészen lenyűgöző. Több Alzheimer-kóros beteg ír blogot az internetre. Egy asszony minden reggel rápillant a kutyájára, és úgy gyönyörködik benne, mintha először látná. "Hű, de szép ez a kutyus! Az enyém lehet?" Mindennap megkapja. "Újonnan."
MN: Szomorú a történet, mégis érezhető a filmben időnként valamiféle könnyedség.
SP: Képesnek kell lenni nevetni a dolgokon. Bármilyen tragikus is az életünk olykor, egyszer mégiscsak történik valami váratlanul, ami ismét megnevettet. Legnagyobb példaképeim művei mind ennek a relativitásnak a jegyében születtek. Vegyük például Brueghel képét, ahol Ikarosz a tengerbe pottyan. A zuhanás jelentéktelen részletnek tűnik az egész kompozícióban. A földműves közben végzi a dolgát, mintha észre sem vette volna, mi történt. Mert bármi legyen is, az élet megy tovább. Közömbös az iránt, ami történt. Csak Oliver Stone-nak juthat eszébe a földgolyó képével indítani egy focifilmet, a Minden héten háborút, és aztán rögtön egy stadionra vágni, mintha az lenne a legfontosabb dolog az egész földkerekségen.
MN: Julie Christie viszi a vállán a filmet. Könnyen rá tudtad venni a szerepre?
SP: Korábban együtt játszottunk, és nem tudtam kiverni a fejemből az arcát. Teljesen a megszállottja lettem. Nagyon válogatós színésznő. Nincs megőrülve a színészetért, ritkán van kedve hozzá.
MN: Nem egy kommersz sztori, nehéz volt összeszedni rá a pénzt?
SP: Furcsa módon a legtöbb finanszírozó úgy adott pénzt, hogy kijelentette: egy vasat sem fog hozni a film, mégis beszáll, mert személyes oka van rá. Egyik a másik után állt nekem elő ezzel a mondókával. Úgy tűnt, mindenki érintett az Alzheimerben. Keveset beszélünk róla, pedig kéne. Az én nagymamám is idősek otthonában lakott, ahol többször meglátogattam, s az ott látottakat beleépítettem a forgatókönyvbe. A producerek még a végső vágás jogát is meghagyták nekem, ami hallatlan dolog az Egyesült Államokban. Forgatás közben egyáltalán nem kellett összeütközésbe kerülnöm kreatív kérdésekben kismillió akadékoskodó pénzemberrel. Nem is hiszem, hogy lesz még egyszer ilyen ideális lehetőségem.
MN: Sokat nyomott a latban, hogy színésznőként már nevet szereztél magadnak?
SP: Nem hinném. Ugyanis volt egy másik filmtervem, amire négy éven át próbáltam öszszeszedni a lóvét. Kész rémálom volt. Legalább hússzor utasítottak vissza különböző helyeken. A színésznői múltam vagy tapasztalatom egyáltalán nem segített. Sőt, inkább ártott. Akkoriban új vezetés került a kanadai filmipar élére, és elhatározták, véget vetnek a szomorkás, sötét filmek folyamának. Jöjjön a kommersz! Hogy Atom Egoyannal összefüggésbe hozható a nevem, a megbélyegzettséggel ért fel. Három éve pont itt voltam Berlinben, mindenkit megpróbáltam megfűzni a filmvásáron. Lesújtó és megsemmisítő élmény volt. Teljesen összetörtem tőle. Amikor már a huszadik alkalommal mondtak nemet, elhatároztam: írok egy másik forgatókönyvet. Ha az nem forog januárig, akkor soha többet nem próbálok rendezni! Azt hiszem, az elszántságnak ez az energiája besegített a dolgok alakulásába. Persze, közben új emberek jöttek a kanadai filmfinanszírozó szervezet, a Telefilm Canada élére. Nagy mázlim volt.
MN: A szerző, Alice Munro mit szólt a filmhez?
SP: Azt mondtam neki, addig nem kezdek forgatni, amíg nem olvassa el a forgatókönyvet. Hiszen beiktattam változtatásokat az eredeti műhöz képest. Elolvasta. Tetszett neki. Visszahúzódó típus, jól elvan magával, csendes életet él egy kis faluban, Ontarióban, és nem igazán gyakorolja a társas életet. Kétszer beszélt rá az üzenetrögzítőmre. Ennyiben merült ki a kapcsolatunk.
MN: Téli filmet rendeztél. Kanadában nagy a divatja az ilyesminek. Nem az a kimondott üdülés...
SP: Négyéves korom óta forgatok, és életem nagy részét mínusz fokokban fagyoskodtam végig a kamera előtt...
