Film

Edgar Allan Poe nevét a mozi feltalálása óta olvashatjuk a főcímekben, bár nem minden alkotó olyan korrekt, mint az egyik Universal- (amúgy Magyarországon játszódó) horrorklasszikust, A fekete macskát rendező Edgar G. Ulmer, aki elismerte, hogy a nagy íróra csak a presztízs és a figyelemfelkeltés okán hivatkoztak, a sztorinak semmi köze a hasoncímű íráshoz. Kivált igaz ez A holló-csoport filmjeire, amelyek egyike sem a híres verset adaptálta vászonra (szerencsére).

Abban a kitüntetett helyzetben vagyunk, hogy lépésről lépésre követhetjük a folyamatot, amelynek során a vietnami háború képét kitörli az amerikai kollektív emlékezetből Bosznia pokla. Ez a súlyos áldozatokat követelő, jenki vértől iszamos csatamező olyan hősöket nevelt fel, mint a rettenetes Jack Bauer.

A néhány éve a Szerzők c. munkájával sikeresen debütáló Joachim Trier második filmje valódi lidércnyomás. De nem azért, mert egy öngyilkosság előtt álló fiatalember utolsó napjának története, s nem is azért, mert a film alapjául szolgáló kisregénynek csakugyan ez a címe (Lidércnyomás - amelyből mellesleg Louis Malle már készített egy új hullámos filmet '63-ban).

Nagy valószínűséggel már azért is, mert magyar és mert IrReality Show, a tévésorozat sokkal futurisztikusabb, utópisztikusabb benyomást kelt, mint az általában vele együtt emlegetett társai, például az Office vagy a Városfejlesztési osztály. Hogy ez a "jövőkutatói" szemléletmód a kádári érára eredeztethető vissza, azt minden bizonnyal vegytiszta szerzői alapelgondolásnak tudhatjuk be.

Robert De Niróban gazdag tavaszunk van. Legutóbb egy hajléktalanszállón láttuk (Mocsokváros utcáin), most meg az amerikai Biblia-övezet mélyén, hívőkkel sűrűn lakott területen feszülnek nyakán a method actingen edződött erek.

A csirkés burrito filmtörténeti jelentőségéről viszonylag kevés szakmunka született mindeddig - épp itt az ideje, hogy valaki e nézőpontból is szemügyre vegye a hetedik művészetet.

Előző filmjének (Gyermekeim apja) nehéz természetű művészfilmes figuráját – sokak szerint – Tarr Béláról mintázta. A héten mozikba kerülő Viszlát, első szerelem kamasz főszereplőjét pedig – saját bevallása szerint is – önmagáról. Mia Hansen-Løve Olivier Assayas filmjeiben kezdte színésznőként, majd Olivier Assayas élettársaként folytatta – immár rendezőként. A 31 éves rendezőnővel Párizsban beszélgettünk.

A francia film szolid barnája megjelenésünk napjától a Nathalie második élete című filmben szédíti a magyarországi nézőket.

Szép esténk lesz, ha egyszer majd megöregszünk, sose' veszekszünk, ülünk a kandallónál, s fogjuk majd egymás kezét... Vámosi János profetikus szép szavai mind igazolást nyernek Julie Gavras kezdő szépkorúakra hangszerelt romkomjában. Ámde a kandallóig (ami nem is kandalló, hanem egy szép nagy kád) vezető úton még vár egy s más a hatvannál állomásozó felekre.

Régi kedvencünk, Gus Van Sant szerencsésen túlélte Tarr Béla elementáris és letaglózó hatását, s most lágyabb húrokat penget. Érzékeny kamaszfilmje közelebb áll a Good Will Huntinghoz, mint az ún. Halál trilógiához (Gerry, Elefánt, Az utolsó napok), bár itt is kulcstéma a halál.