Amivel a tizenévesek szeretnek kacérkodni, amit hajlamosak könnyen venni, vagy romantikus színben látni, már csak dafke is, mert a lesajnált felnőttek annyira rettegnek tőle, hogy hallani sem akarnak róla. Ezzel a struccpolitikával annyit érnek el, hogy a kultúra élelmes kistermelői jól kiaknázzák a lázongó fiatalok világmegvetését, életundorát, szépen fizető halálkultuszokká formálják, aztán lehet szörnyülködni, sipákolni és futni a médiahatósághoz. E tirádát azért engedtem meg magamnak, hogy kidomborítsam: Gus Van Sant becsületes szándékkal foglalkozik a halállal. Ez a mégoly morbidnak tűnő filmje is végeredményben életpárti, egyetlen ifjú nézőnek sem csinál kedvet ahhoz, hogy főbe lője magát, a családját vagy a kortársait. Épp ellenkezőleg.
Úgy kezdődik, mint a Harold és Maud. Hőseink, a majdani szerelmesek temetéseken és sírok között találkozgatnak egymással, csak az itteni Maud (akit Annabelnek hívnak) még nincs egészen nyolcvanéves. Annie-nek muszáj megbarátkoznia a halállal, mert veleszületett agyér-rendellenessége van (Weber-szindróma), és mindössze három hónapot adnak neki az orvosok. Az Enoch nevű fiúnak viszont az élettel kellene megbarátkoznia, ami elég reménytelennek tűnik, miután mindenki, aki közel áll hozzá, halott, sőt még képzelt barátnak is egy japán kamikazét választ, aki vele egykorú volt, amikor kijelölték az öngyilkos akcióra. Enoch úgy vesztette el a szüleit, hogy maga is élet és halál között, kómában volt, nem búcsúzhatott el tőlük, nem vehetett részt a temetésükön, és felébredve is maradt, ahol volt, fél lábbal, fél szívvel a sírban, mélyen elföldelt, feldolgozatlan váddal, indulatokkal, gyásszal, idegenek búcsúszertartásait látogatva, halottakkal társalogva és egy kamikazéval játszva torpedót, amelyben mindig a japcsi nyer - hogy eláruljak egy mulatságosan morbid elemet a sok közül. Mert Gus Van Sant filmje nem annyira Annie elkerülhetetlen haláláról szól, mint Enoch feltámadásáról, fokozatos visszatéréséről az életbe. Vehetjük akár beszélő névnek - e pátriárka Noé őse volt, aki az apokrif történetek szerint megmenekedett a haláltól -, de nem ez a fontos. Annie-t Mia Wasikowska játssza (akit a Jane Eyre-ben bájosnak, de halványnak találtam; most nemcsak bájos, hanem erős is, és a halványságot Henry Hoppernek engedi át, de Enoch szerepéhez még jól is áll némi sutaság és az ifjú színész rutintalansága. Amúgy kiköpött apja, ahogy Nick Ray és Roger Corman munkáiból emlékezhetünk rá. (Erre mit látok: Gus kezdőként Corman asszisztense volt.)
A nyugtalanság kora számos erénnyel tüntet, amelyekért Gus Van Santet szeretni lehet. Például a jó ízléséért: olyan rendezőket istenít, mint Stanley Kubrick, Tarr Béla vagy John Cassavetes - bár ezúttal mintha a fiatal Truffaut lett volna a vezérlő csillaga -, és nem csak üres szavakban. S noha nemegyszer bizonyította, hogy tud Oscar-kompatibilis közönségmozit is csinálni, mégsem dobta el a független film zászlaját. Nagyon ért a színészválasztáshoz. Ügyel a részletekre. Van stílusérzéke. Jók a soundtrackjei. És neki is Flea a kedvence a Red Hot Chiliből.
Forgalmazza az InterCom
