Azért sem csupán, mert a regény szerzője, bizonyos Pierre Drieu la Rochelle, hithű náci és lelkes kollaboráns francia író is önkezével vetett véget Párizs '44-es felszabadulása után hosszúnak amúgy sem ígérkező életének. A nyomasztó atmoszféra megteremtésének érdeme egyértelműen a rendezőé, aki napjaink norvég közegére adaptálta a sztorit. Hőse nem alkoholista, hanem drogfüggő, s végső döntését nem csupán az elmulasztott lehetőségek és az élet középszerűsége miatt érzett kiüresedés, sokkal inkább az egzisztenciális radikalizmus motiválja. Az amúgy tehetséges, intelligens, jóképű fiatalember tíz hónapos kényszergyógykezelése után állásinterjúra kap eltávozást a rehabról, s egyetlen nap alatt szembesül az összes olyan csapdahelyzettel, leszállott igényű életmodellel, kihűlt kapcsolattal és céltalan életlehetőséggel, amely majd vár rá, ha újra visszatér a társadalomba. S bár az aranylövés nem old meg semmit, legalább végleg megszünteti a szenvedést. A kép hiteles: egy drogfüggő szemszögéből nézvést éppen ilyennek mutatkozik a külvilág; a metszet pontos: a problémátlan jólétből, amelybe a férfi visszatérni nem kíván, csakugyan elillant minden vállalható életcél, a bemutatott életpályákon a fogyasztói társadalom elidegenedett zombijai élik kényszersorsukat. Mindezt tökéletes formaérzékkel, a dogmás filmek összes vívmányát hasznosítva tárja elénk a rendező.
De.
Nem csak a főhős világképe beszűkült, Trier sem tud túljutni a romlás bemutatásának vonzó, az esztétikai hatáskeltésre roppant sokféle lehetőséget kínáló, mégis, épp ebbe az esztétizálásba beleragadva: közhelyes és lapos, saját nyelvezetében tetszelgő ábrázolásába. Közhelyes, mert az Oslo a sokadik film (műalkotás), amely a probléma felmutatásával elintézettnek véli a maga szerepét, s az emberi felelősség egyedül fontos aspektusát még csak fel sem veti. Tetszelgő, mert nem reflektálni kíván az önfelszámolás folyamatára, hanem hatni akar annak ábrázolásával. Ennek veszélyét az alkotó aligha méri fel. Ha van egy, csak egyetlenegy kellően érzékeny, de talán nem kellően intelligens fiatalember is, aki saját szorongásait, kétségeit felismeri a filmet nézvén, s az itt bemutatott példát vonzónak, saját életében (vagy inkább halálában) megvalósításra érdemesnek találja, akkor a szikrázó tehetségű norvég rendezőnek fölösleges volt leforgatnia egyetlen kockát is valaha.
A Cirko Film - Másképp Alapítvány bemutatója
