narancs.hu: Torkig van már, hogy még mindig Tarr Béláról kérdezik?
Mia Hansen-Løve: Hát, tényleg elég fárasztó ügy. Akkor tegyük tisztába a dolgot egyszer s mindenkorra, jó? Az a karakter, akiben annyian Tarr Bélát vélik felismerni, főleg persze az újságírók, és főleg persze a magyarok, az a karakter nem Tarr Béla akar lenni. Az igaz, hogy a Gyermekeim apja történetét Humbert Balsan ihlette, ő volt A londoni férfi producere, s a forgatás alatt öngyilkos lett. A filmben szereplő nehezen kezelhető, akaratos filmrendező azonban nem Tarr Béla. Persze, lehetne akár ő, de lehetnék akár én is. Lehetne bármelyikünk. Hiszen minden filmrendező egyet akar: be akarja fejezni a filmjét. De még egyszer: Tarr Bélát nem ismerem személyesen, csak a filmjein keresztül, amelyeket nagyon nagyra tartok. Hát, ennyi a kapcsolat.
narancs.hu: Ön is megélt hasonló helyzetet, hogy valamelyik filmjének veszélybe került a befejezése?
MH-L: Miként Tarr Béla filmje, úgy az én első filmem is veszélybe került, amikor Humbert öngyilkos lett. S bár tudom, hogy Tarr Béla is csak nagy nehézségek árán tudta befejezni a sajátját, most képzeljen el egy elsőfilmest, akinek még semmi neve a szakmában. Egy éve mást se csináltam, mint hogy a filmen dolgoztam, ez volt a mindenem, az életem, és akkor, mint derült égből villámcsapás, öngyilkos lesz a producer. Ráadásul Humbert nem csak producerként, de emberként is fontos volt számomra – biztos vagyok benne, hogy ha nincs a tragédia, barátok lettünk volna. Sok közös volt bennünk.
narancs.hu: Például?
MH-L: Például Bresson. Humbert is, akárcsak én, színészként kezdte. Robert Bresson filmjében, a Lancelot, a Tó lovagjában szerepelt először. Bresson szellemi öröksége sokat jelentett a számára. Később az irodáját is úgy választotta, hogy az ablaka arra a templomra nézzen, ahol Bresson egyik filmjét forgatták. Azt (a Talán az ördög címűt – a szerk.), amelyikben Bresson mellett, immár az asszisztenseként dolgozott. Amikor beléptem az irodájába, az első, amit megpillantottam, a Lancelot plakátja volt az íróasztala mögött. Rögtön tudtam, hogy jó helyen járok; filmkritikusként ugyanis az első cikkemet (Hansen-Love a Cahiers du Cinémának dolgozott – a szerk.) a Lancelotról írtam. Bresson hozott össze minket, és az a közös tapasztalat, hogy mindketten a gyakorlat útján ismerkedtünk meg a filmkészítéssel. Nem cinephile-ként, mint sokan mások, hanem színészként kerültünk közel a filmhez.
narancs.hu: Új filmje egy kamasz lány életre szóló, első nagy szerelmének története. Ebben, mint ön is említette, saját életének elemei keverednek a fikcióval. A saját életében mik voltak a nagy kamaszkori lázadó mozik?
MH-L: Az első rendező, akinek a filmje meg tudott szólítani, Jacques Doillon volt. A Le jeune Werther (Az ifjú Werther szenvedéseinek párizsi kamaszokra írt változata – a szerk.) az elevenembe vágott. A szereplők velem egykorúak voltak, 15-16 év körüliek. Ismerős volt minden szavuk, ráadásul Párizsnak abban a részében játszódott a film, ahol én is felnőttem. Mintha csak rólam szólt volna az egész. Számomra is valami hasonlóról szól a filmkészítés. Nem akarok én kitalálni semmi olyat, amit nem ismerek; a saját világomat akarom minél alaposabban feltérképezni. Sokszor korholták azért Rohmert, mert a filmjei mindig ugyanabban a társadalmi miliőben játszódnak. Ő erre csak annyit mondott, hogy igen-igen, de hát ez az a világ, amit ismerek. Ennél őszintébb rendezői hozzáállást nem ismerek.
narancs.hu: Rohmer fontos rendezője?
MH-L: Rohmer stílusa, ahogy a maga keresetlen módján folyton a valóságot kutatta, nagyon közel áll hozzám. Rendezőként nem vagyok az előtérbe tolakodó stílus híve. De nézőként szabad vagyok, nem köt a rendezői ideológiám. Mondok egy példát: nagy rajongója vagyok például Jancsó Miklós filmjeinek, de rendezőként semmi sem áll távolabb tőlem, mint amit ő csinál. És még hosszan sorolhatnám, kik a nagy kedvenceim. Ott van például Bill Douglas trilógiája – kevesen ismerik, skót filmrendező volt, nagyon egyszerű, nagyon pontos filmeket készített szegény sorban élő, falusi gyerekekről. De említhetném Bergmant és a Fanny és Alexandert, vagy Jacques Doillon egy másik filmjét, a Ponette-et. És ha már a kamaszkori lázadást említette: Doillon Werther-filmje mellett Larry Clark Kölykökjét is nagyon a magaménak éreztem. Ráismertem benne a saját generációmra, Chloë Sevignyt pedig különösen közel éreztem magamhoz.
narancs.hu: Miért pont 1999-ben játszódik a Viszlát, első szerelem?
MH-L: Azért, mert fontos volt, hogy még a mobiltelefonok és az e-mail korszak előtt játszódjon. Gimnazista koromban még az volt a módi, hogy leveleket írtunk egymásnak. Jöttek-mentek a ma már elképzelhetetlen hosszúságú, romantikus levelek. A kommunikációnak ez a módja nem az én romantikus hóbortjaim miatt került a filmbe, hanem mert ez volt a bevett szokás.
narancs.hu: És megőrizte ezeket az elképzelhetetlenül hosszú, romantikus leveleket?
MH-L: Féltve őrzöm őket! A legbecsesebb kincseim. Szinte kívülről tudom, mi áll bennük.
A Viszlát, első szerelem kritikája a Magyar Narancs május 31-i lapszámában lesz olvasható.
