Azt meg kell hagyni, hogy az 1935-ös változat főszereplője, Lugosi Béla elszaval egy rövid részletet A hollóból - minek kapcsán megállapíthatjuk, mennyit javult a kiejtése a Drakula óta -, és tart is belőle egy kitömött példányt a dolgozószobájában. Dr. Vollint, az őrült sebészt adja, aki Poe (valamint a halál és a kínzás) megszállott rajongójaként megépíti az író egynémely elmeszüleményét, a bárddal összedolgozott ingát, a mozgó falú cellát, és bónuszként még egy olyan süllyeszthető hálószobát is, amilyet Dőry báró kastélyából ismerhet a Mikszáth-olvasó. A Lew Landers rendezte filmben megtaláljuk az ártatlan, fiatal szerelmespár közkedvelt horrortoposzát és a gonosz hatalmában tartott, de jobbik részét még őrző bűnös lelket: Boris Karloffot, akit a már említett Fekete macska (1934) óta menő volt együtt játszatni Lugosival. Az utóbbi tiszteletet parancsoló filmográfiájából - újra kérdem, mikor nevezünk el végre közteret a világ egyik (ha nem a) legismertebb magyarjáról? - egy kisebb Poe-sorozat sejlik elő, amit úgy három évtizeddel később a B mozi királya, Roger Corman valósított meg.
Az American International Pictures nevezetes Poe-ciklusában A vörös halál álarca (1964) a legmagasabban jegyzett darab; az egy évvel korábban készült A hollót a humora teszi máig élvezhetővé. A főcím alatt a költemény veretes sorait halljuk, majd kisvártatva bekopog a címszereplő. Még az is stimmel, hogy rátelepül az egy kis jóindulattal Pallasznak mondható szobor fejére, de amikor a főhős, Craven doktor egyre csak szaval tovább, míg oda nem ér, hogy "átölel még szép Lenórám", váratlanul megszólal az ördögi madár: "Honnan a francból tudjam? Mi vagyok én, jósnő?" Majd ezt követően bort és visszaváltoztatást követel, ebben a sorrendben. Némi hókuszpókusz után visszanyervén ember alakját, előttünk terem Peter Lorre. Priceless! - mondhatnánk, és mekkorát tévednénk, hiszen itt is Vincent Price játssza a főszerepet, mint a Poe-sorozat megannyi darabjában, akit Lugosi Bélához hasonlóan szép hommage-zsal tisztelt meg Tim Burton.
Roger Corman a hollywoodi szegénysorról csak élete végén kapta meg az őt megillető helyet a mozipanteonban. Úgy dolgozott, mint a régiek a mozgókép hőskorában, a kurta költségvetést és a technikai hiányosságokat akarattal és képzelettel toldva meg, hogy aztán nemcsak a filmakadémia, hanem az idő is igazságot szolgáltasson neki. Például A hollót egy évben mutatták be minden idők legdrágább filmjével, a Kleopátrával; ha arra vetemedne ma valaki (ami erősen ellenjavallt), hogy újranézze e monstrumot, semmivel sem találná kevésbé avíttnak és röhejesnek, mint egy fillérekből, néhány nap alatt összedobott Cormant, sőt úgy a tudományos vizsgálat, mint egy laza házimozizás a haverokkal A hollót hozná ki győztesnek. Végül is szupersztárok játszanak benne - akik '63-ban ugyan a tegnap (és a holnap) sztárjai voltak, de 2012-ben egy Boris Karloff, Vincent Price, Peter Lorre, Jack Nicholson felállás már hangzik olyan jól, mint egy Taylor-Burton-kettős. Corman legendás, az utána jövők közül a szintén munkamániás Fassbinderére hajazó módszeréről még csak annyit, hogy épp e film sebes leforgatásával nyert két napot, amit arra fordított, ha egyszer ott van a stáb meg a díszlet, hogy lezavarjon egy másik, Terror című opust is. Mozistaszemmel a Corman-darab gazdagon díszített karácsonyfa, amelyet azóta a talp utolsó szögéig szétloptak és újrahasznosítottak a szaktársak (a Csillagok háborújától a vicces horrorokon át a Harry Potter máguscsatáiig).
A fióka
S most kopogtat a legújabb holló, egy modern ízlésre szabott viktoriánus kori bűntörténet, amelyhez a V mint vérbosszú rendezőjeként megismert James McTeigue minden tekintetben emelte a téteket. Lugosi Béla és Vincent Price után itt Poe recitálja saját versét. A műfaji kavalkád (kosztümös, horror, thriller, életrajzi) láttán már szeme sem rebben a profi nézőnek, de az feltűnik, hogy filmünk A hetedik ambícióival lép színre - csak itt a gonosz nem a Bibliát, hanem Poe rémtörténeteit használja szövegkönyvül a precízen kivitelezett és hátborzongató gyilkosságsorozathoz. Az alkotók - köztük az operatőr és a dizájner - két kézzel merítenek a Tim Burton-féle Álmosvölgy legendájából és a Guy Ritchie-féle új Sherlock Holmesból, sőt a mába helyezett még újabb tévészériából is (Sherlock). Van itt felvilágosult fiatal nyomozó, s a mastermind Edgar Allan Poe maga, akinek mind ez idáig megfejtetlen halálára is magyarázatot kapunk. A nagy író - John Cusack hitelesen hozza az 1848-as dagerrotípia borongó tekintetét - skriblerként működik a 19. század közepén Baltimore-ban (ne lepődjünk meg, ha otthonosnak tűnik, a külsőket Budapesten és Újvidéken forgatták), többet iszik, mint amennyit keres, s háborgó lelke hol mélakórban, hol dühkitörésekben nyilvánul meg. Nem épp a lányos apák álma, és ennek a szép, szőke miss (Alice Eve) ősz atyját játszó Brendan Gleeson határozott nyomatékot is ad. Jól megcsinált, izgalmas, hangulatos, szépen fotografált, egyszer nézhető mozidarabhoz van szerencsénk.
Végül Roger Corman dús érdemeinek elismerése mellett is megjegyzendő, hogy a legjobb Poe-adaptátor Jan Svankmajer: a Kút, inga, remény nem "Poe-motívumok felhasználásával készült", ahogy azt más főcímekben olvashatjuk, hanem komolyan és szó szerint véve a szerző intencióit megépítette az inkvizíció toledói börtönét, a félelmetes ábrákkal telefestett, felizzó és összezáruló falakkal, a kútból előrajzó patkányokkal, az ingaszerkezettel együtt.
Bori Erzsébet
A holló (2012) a Big Bang Media bemutatója
 John Cusack
Magyar Narancs: Milyen volt a budapesti forgatás? John Cusack: Nem aludtam túl jól, tele voltam szorongással. Poe intenzív és félelmetes szerep, izgalmas elmerülni a lélek alvilágába, de aztán fel kell jönni, különben beleőrülsz. A nap végén kénytelen voltam idióta tévéműsorokat nézni meg játszani a neten, csak hogy visszahozzam magam. MN: Ennyire a szerepeibe merülő típus? JC: Igen, de odáig azért nem megyek, hogy a forgatási nap végén Edgarnak szólíttatom magam a stábbal, vagy a saját ruháim helyett a jelmezt viselem. A Sztanyiszlavszkij-módszer annyira belénk ivódott, hogy a színészek már nem is beszélnek róla. Elég régóta vagyok a pályán, ma már érzés szerint játszom, nem a dolgok túlanalizálásával. Poe esetében Carl Jung árnyékkoncepciója segített: hagytam, hogy a tudatalattim és az álmaim vezessenek. Poe mintha az árnyék archetípusa lenne: a szorongásai, a félelmei, a szégyenérzete, a miszticizmus mind jól paszszolnak ehhez. MN: Érdekel ma valakit is Poe? JC: A magas művészetnek és a popkultúrának egyaránt része. Az angol nyelv nagy mestere, Shakespeare mellett egyik nagy megújítója, kortársairól recenziókat író kritikus és népszerű műfajok művelője, félelemkeltésben utazó szerző, aki a tudatalattiba merészkedő rémnovellákat meg krimiket írt az újságok szombati számába. MN: Önnek is voltak kommersz meg művészfilmjei is. JC: A mai amerikai filmek jó része már nem számít a szó szoros értelmében hollywoodinak. A pénzt Los Angeles-i, New York-i, londoni befektetők adják össze, mi elkészítjük, aztán egy nagy hollywoodi cég megnézi, megveszi, és rányomja a márkanevét - de nem ők csinálták, csak forgalmazzák. A stúdiók saját erejükből főleg Pókembereket és Harry Pottereket gyártanak. Ezért van az, hogy már jó ideje nem dolgozom Amerikában. Ezeket a független filmeket Kanadában, Londonban és Kelet-Európában forgatjuk. MN: Ha mégis arra jár, hogy érzi magát Hollywoodban? JC: Nem mozgok otthonosan a mai celebvilágban. Évente azért néhányszor előbújok népszerűsíteni a filmjeimet, és akkor nyomatom magam mindenütt, függetlenül attól, hogy kíváncsi-e rám bárki, vagy sem. Úgy érzem, a celeblét merőben ellentétes a művészléttel. Ha meg akarod tudni, mi a mondanivalója egy művésznek, a műveit tanulmányozod, nem? Hogyan lehet izgalmas egy olyan színészt nézni a moziban, aki amúgy is megállás nélkül ömlik a tévéből és a bulvárlapokból? Volt szerencsém olyanokkal játszani, mint Dustin Hoffman, Al Pacino, Clint Eastwood, Paul Newman, Gene Hackman, de nem voltam kíváncsi rá, hol ebédelnek és kivel töltik az idejüket, csak az érdekelt, hogy mi lesz a következő filmjük. MN: Azért sokszor kap főszerepet szuperprodukciókban... JC: És megpróbálok bennük oly üresen bámulni, amennyire csak tudok! K. L. |
