tévésmaci

Vanília gorilla

  • tévésmaci
  • 2012. május 26.

Film

Amikor Sztupa és Troché megfelelő helyet kerestek az új irodájuknak, a közeli világváros sokáig nem került képbe. Budapest mindkettejüknek evidens volt, ráadásul Sztupa egyből székházban gondolkodott - amit talán itthon még meg is tudtak volna valósítani, de a közeli világváros közismerten a legdrágább hely nemcsak a régióban, de talán az univerzumban is. S egyáltalán, mi az, hogy közeli? Mivel közeli? A székház tehát a székesfővárossal együtt esett el, azért persze az új irodára így sem lehetett panasz, tágas volt, több helyiségből állt, széles erkélye, ritkaságokban is bővelkedő könyvtára és számos titkos folyosója, intimus zugolya akadt. Olyan nagy volt, hogy a földszinti traktusba - mikor már jól mentek a dolgok - simán be bírtak költöztetni egy türkmén pékséget, ami Partizán néven boltot is nyitott az utca felé. Ilyet persze közelebb is, olcsóbban is lehetett volna találni, de akadt egy szempont, aminek csak ez a város felelt meg, s ez - akár a későbbi pékség - ugyancsak összefüggött néminemű asztali élvezetekkel. Mert egy szép napon Troché azt mondta, hogy márpedig oda megyünk, ahol a közelben lehet tisztességes po' boyt kapni. Budapest egyből elesett, Pozsony szintúgy. Prága kitartott egy darabig, hiszen szerfelett erős volt tengeralattjáróban, de a Krokodil nem po' boy, az hétszentség. Aztán sorra elesett még egy csomó város, Lemberg és Bukarest, Chisinau és Szkopje - ne mondják nekem, hogy egyik sem világváros, hisz' nem a metropolis, hanem a po' boy volt a cél. S az a vicces, hogy amikor Troché elővezette ezt a dolgot a po' boyjal, Sztupa nem röhögte körbe, nem rúgta jól fenékbe, hogy gyerekkorodban bizonyára az asztal körül kergettek a Kis utca (becsületes nevén: Klapka György utca) legvégin, ha nem etted meg a napi adagodat belőle. Inkább hosszan elgondolkodott, s végül kibökte: emlékszem én egy Bourbon Street nevű bejzlire, mindjárt neked is beugrik - s elnézett valahová a távolba, mint a regényhősök. Mi viszont elnézünk ide a közelbe, egész a tévénkig.

Pénteken (27-én) egy feltehetően puszta történeti értékkel és persze magyar vonatkozással bíró (nem Bíró, Molnár), 1935-ös francia műdarab kezdődik az m2-n, 22.35-kor: a Liliom, mely persze egyenest a nagy Fritz Lang műve, és fölvonultatja régi kedvencünket, Vízmelegítő Károlyt.

Szombaton is múzeumi sétát teszünk, hasonlóképpen rövidet. 17.25-kor adja - ezredszer - a Filmmúzeum A buszon című megátalkodott angol komédiát a hetvenes évekből, de esküszöm, hogy kinéztem a szememet a rádióújság felett, és semmi mást nem találtam.

Vasárnap még ennél is soványabb lesz a menü. Napjaink globális jófejfesztiváljának egyik cégéres darabja, a Bábel lesz 0.10-kor a tv2-n, de én addig zokszó nélkül előfizetek az HBO-ra, hogy tizenegytől nyugodtan nézhessem a Rémálom az Elm utcában című remek filmet. Remek, remek, de látszik rajta, hogy a tisztelt hollywoodi filmesek nem laktak még soha az Elem utcában, pedig ott van ám a nagy élet, meg a bábel is.

Hétfőn viszont beérjük a Verona Bay benzinkútján és egyéb közterein játszódó Rómeó és Júliával, 1996-ból: az RTL Klub 23.30-kor kezdődő filmjével könnyebben telik az idő a Homeland második évadáig. Jó napot, Évada Pál vagy Leonardo di Cabriolé vagyok, Claire Danest keresem. Majdnem mindenkiben.

Kedden végre tévézhetünk, csupa finomság, például Úrvacsora (Bergmannal ezúttal szó szerint Dunát lehet rekeszteni, különösen nyolckor). Az m1 kábé ugyanekkor nyomja a Gettómilliomost - éljen a munka ünnepe! Én persze a My Fair Ladyre várok, de ő csak hajnali kettő előtt esik be, logikusan a tv2-re. Az RTL Klub eddigre már le is száll egy másik csajról, akit Jackie Brownnak hívnak.

Szerdán jön Roger Moore, és hoz egy zsák lóvét, de mint Mátyás király furfangos pórleánya, adja is meg nem is: 25 millió fontos váltságdíj a film+-on este héttől. Nekem nyilván fontos lenne, more!

Csütörtökön ugyanezen a csatornán, ugyanebben az időpontban lezárjuk a kedves trilógiánkat: Fantomas a Scotland Yard ellen. Én meg a tévézés ellen: aló, Smacimas.

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.

Metrón Debrecenbe

A kiadó az utószóban is rögzíti, Térey szerette volna egy kötetben megjelentetni a Papp Andrással közösen írt Kazamatákat (2006), az Asztalizenét (2007) és a Jeremiás, avagy az Isten hidegét (2008). A kötet címe Magyar trilógia lett volna, utalva arra, hogy a szerző a múlt, jelen, jövő tengely mentén összetartozónak érezte ezeket a drámákat, első drámaíró korszakának műveit. 

Pénzeső veri

  • SzSz

„Az ajtók fontosak” – hangzik el a film ars poeticája valahol a harmincadik perc környékén, majd rögtön egyéb, programadó idézetek következnek: néha a játék (azaz színészkedés) mutatja meg igazán, kik vagyunk; a telefonok bármikor beszarhatnak, és mindig legyen nálad GPS.

Az elfogadás

Az ember nem a haláltól fél, inkább a szenvedéstől; nem az élet végességétől, hanem az emberi minőség (képességek és készségek, de leginkább az öntudat) leépülésétől. Nincs annál sokkolóbb, nehezebben feldolgozható élmény, mint amikor az ember azt az ént, éntudatot veszíti el, amellyel korábban azonosult.