„Uram! Ez nem zálogház!” - Klapka György vállalkozó

Talán ő az egyetlen a 90-es évek „médiasztár” üzletemberei közül, aki nem ment tönkre, nem vitte el a rendőr, és ma is aktív. Szerinte a siker titka pofonegyszerű: jó reklám és jó kedély, humorosan kell felfogni a dolgokat. A többi már megy magától. A 86 éves üzletembert nem lehet eltántorítani e meggyőződésétől – beszélgetésünk legfőbb tanulsága, hogy nem is érdemes.

Magyar Narancs: Legutóbb egy hungarocell aranytömb ügyében került a lapok címlapjára. Ezt hogy sikerült összehozni?

Klapka György: Kérdezze erről az adóhivatalt! Röviden: ha valaki megkér valamire, azt én mindig megteszem. Megkért a Tv2, hogy Berki Krisztiánnak adjunk el egy aranytömböt. Egy kilót, persze csak kamuból. Meghozták az aranyra festett hungarocellt, annyira friss volt, hogy még ragadt a festék rajta, de méretre sokkal nagyobb volt, mint egy igazi egykilós rúd. Végül abban maradtunk, hogy ez egy 3 kilós aranytömb. Jött a Berki, elkezdtünk alkudozni, megalkudtunk 27 millióban, lement az adás, azt hittem, ennyi volt. De eltelt egy hónap, és jött egy telefon a NAV-tól, hogy szeretnének nálam vizsgálatot tartani. Mi előkészítettünk mindent, ők vizsgálgattak, vizsgálgattak, egyszer megszólalt az egyikük, hogy hol a 27 milliós számla? Én majdnem összeestem a röhögéstől. Mondom, ezt maguk komolyan elhitték? A Berkinek a gatyáján kívül nincs semmije, nemhogy 27 milliója!

MN: A végén együtt kacagtak az adóellenőrökkel, és ezt kapta fel a sajtó?

KGY: Dehogyis! Kellett adnom egy papírt, amiben eskü alatt vallom, hogy az aranytömb hungarocell volt. Különben sehol a világon nincs 3 kilós aranytömb.

MN: Ismerve a korábbi reklámtevékenységét, nem ön találta ki ezt az egészet?

KGY: Ne vicceljen már! A NAV nem csinál műbalhét! Én persze csináltam volna szívesen. Csinálok is.

MN: Pár éve egy leleplező felvételről cikkeztek, amiben arról tárgyal, hogy nagy mennyiségű aranyat csempésznek az országba. Üvegben. A végén kiderült, hogy az egész csak egy ital reklámja.

KGY: Amit el is csesztek a végén. Én mindig arról beszélek, hogy a reklámnak nem az a lényege, hogy művészi legyen, hanem hogy eladja az árut. Szerintem az, hogy pipacsok nyílnak a réten, terjeng a rózsaillat, és meztelen lányok szaladgálnak azért, hogy legyen egy ­autóm, az nem reklám. Eleinte tényleg szenzá­ciós ötlet volt az a ciderreklám, föltettük az internetre a kamu felvételt, felkapta a sajtó, volt, aki már börtönben látott engem. Úgy kellett volna befejezni, hogy ott áll a Klapka egy üres pohárral, valaki tölt neki az italból, én megiszom. Ennyi. Öt másodperc. Ehelyett csináltak egy olyat, hogy jönnek a harcosok lovon, lenyilazzák az almákat… Én azt hittem, hogy szétmegyek a méregtől. Lehet, hogy ez Angliában működik, de itt? Különben bánom is én, csak szereplő voltam, kaptam érte egy csomó pénzt…

MN: „Megöregedtem.” „Unom.” Ezt olvasni abban a hirdetésben, amiben a zálogházát 400 millióért kínálja eladásra. Ugyanez volt 2011-ben is, de ekkor nem sikerült eladnia. Három év kellett, hogy megint megunja?

KGY: Hadd olvassak fel magának egy levelet a sok közül. Ezt a szallas.hu főnöke írta nekem: „Minden elismerésem, mert ön az egyik legjobb marketingvénájú ember ebben az országban. Gratulálok!” És ilyet nem egy embertől kapok, hanem száztól. Ha én reklámot csinálok, akkor az meg van csinálva.

MN: Ezek szerint 2011-ben rossz reklámot csinált?

KGY: Honnan tudja, hogy 2011-ben el akartam adni a boltot?

MN: Miért hirdette volna?

KGY: Maga szerint ez azt jelenti, hogy el is akarom adni?

MN: Feltehetően.

KGY: És ha nem? Ha csak reklámot csinálok a boltnak?

MN: Tehát ez egy reklám az üzletének?

KGY: Én nem tudom. (Mosolyog.) A lényeg, hogy a Klapka nevet megint felkapta a sajtó.

MN: Nem is akarja eladni?

KGY: Nem nagyon. Nem magam miatt, hanem a 35 ember miatt, aki ebből él.

MN: A zálogbizniszt a többség nem tekinti nyugdíjas állásnak…

KGY: Uram! Ez nem zálogház! Ez aranykereskedés és antikvitás. Van itt hátul egy zálogház is, de nem az húzza a kocsit, hanem a másik kettő. Tetszik érteni?

MN: Persze, de akkor beszéljünk az aranyról. Az sem tűnik annyira kedélyes és vicces biznisznek a közvélemény számára, ahogy azt ön előadja a nyilvánosság előtt.

KGY: Nézze, én ilyen voltam világéletemben.

MN: Az említett italreklámfilmből az derült ki, hogy tud ön másképp is beszélni.

KGY: Hát persze, tudok én kemény is lenni. De a jókedv az alaptermészetem, és mindent a humoros oldaláról próbálok venni.

MN: Na jó, de ebben a szakmában bármikor előfordulhat, hogy a fejéhez nyomnak egy pisztolyt. Azt is föl lehet fogni humorral?

 

Fotó: Sióréti Gábor

KGY: Látja ezt a pisztolyt az asztalomon. Akkor előkapom ezt! (Felemel egy játék pisztolyt.) Ismeri ennek a sztoriját? Bejött ide egy nénike ezzel meg a párjával, hogy antik pisztoly, adjak érte 40 ezer forintot. Mondom neki, ez nem antik pisztoly, hanem egy gyerekjáték, régen a trafikban árultak ilyet. Adok a kettőért 200 forintot, ha mindenáron el akarja adni. Azt mondja: „Hármat nem lehetne?” Így van ez a nagyobb üzletekkel is.

MN: Tekintsük ezt üzleti modellnek? Egyébként mi lett a pisztoly párjával?

KGY: Odaadtam a fiamnak, még gyerek volt. Ez meg itt maradt az asztalon, és az a legviccesebb, hogy egy csomóan tényleg azt hiszik, hogy igazi.

MN: Látom, megvan az a híres tábla is, amivel a legismertebb reklámfilmjében szerepelt. (Klapka maga elé tart egy Vámház krt. 9. feliratú táblát – L. T.) Hogy született ez a reklám? A maga ötlete volt?

KGY: Mit gondol? Áll itt valaki mögöttem, aki súg nekem, hogy milyen reklámot csináljak?

MN: Leggyakrabban a Napkelte című műsorban lehetett látni. Azt beszélték, hogy Gyárfás Tamás gyártatja le az ott látható, nagyon alacsony költségvetésű reklámokat, amiért cserébe a reklámozott szolgáltatásokat veszi igénybe.

KGY: Hát ez nem olyan volt. Nem volt semmiféle barter, rendesen, készpénzben fizettem érte Gyárfásnak. Szerintem maga is tudja jól, hogy nem kell nekem a szomszédba menni az ötletekért.

MN: Mint amilyen például a „Hagyományos Mosópor” volt?

KGY: Akkoriban az összes mosóporgyártó azzal reklámozta magát, hogy gyalázták a hagyományos mosóport. Megjelentek a filmjeikben a hagyományos mosópor feliratú dobozok áthúzva, kidobva a kukába és így tovább… Erre én kijöttem a Hagyományos Mosópor nevű mosóporral, és feljelentettem őket, hogy szidják a termékemet. Aztán ők is bepereltek, el is veszítettem a pert, de még a német újságok is a Klapka névvel voltak tele. Az is reklám volt nekem!

MN: Miért veszítette el? A Hagyományos Mosópor valóban létezett. Vették is?

KGY: Ez egy nagyon jó üzlet lett volna, csak az a baj, hogy Magyarországon az emberek nem németek, hanem magyarok, és nem volt három olyan üzletvezető, aki hajlandó lett volna a bíróság elé kiállni, és elmondani, hogy a nagy gyártóktól kapott olyan üzenetet, hogy ha kiteszi a polcra a Hagyományos Mosóport, akkor semmiféle terméküket nem forgalmazhatja. Pedig szó szerint ez történt. De nem volt három olyan ember, aki eskü alatt vallotta volna. Ezért is veszítettük el a pert.

MN: Tavaly alapította meg a Klapka Reklám nevű céget. Volt egy nagy beharangozó, de azóta semmi hír.

KGY: Nem baj, a kasszám tele van. Idejött például a kisgazdapárt, a Hegedűs Péter nevű úriember, akit én nem ismertem, és megkért arra, hogy csináljam meg nekik a reklámot a választásokra. Mondtam neki, hogy mennyibe kerül – nem keveset –, és csak egyvalamit kötöttem ki, nem csinálok gyűlölködő reklámot. Nem fogom szidni Orbánt, nem fogom szidni Gyurcsányt, de olyan reklámot fogok csinálni, ami jó lesz, különleges lesz. (A plakáton egy traktor volt a napfelkeltében, a szöveg pedig az volt: „Péter üzeni: Újra erősek vagyunk.” – L. T.) Meg is csináltam, jó is lett, az már nem az én dolgom, hogy mégsem jutottak be a parlamentbe. Szóval, rendesen megy a Klapka Reklám is, csak ebben az évben kerestem 45 milliót belőle. És még nincs vége az évnek!

MN: Viszont a legnagyobb üzletként a diót szokta emlegetni.

KGY: Így van, most is többnyire lent vagyok az ültetvényen.

MN: Miért éppen a dió?

KGY: Megnéztem, hogy a gyümölcstermesztésben mivel lehet a legtöbbet keresni. A megy-
gyel. Csakhogy a meggynek van egy nagyon nagy hátránya: ha nem tudja azonnal eladni, akkor megrohad. A dió a második a sorrendben, viszont ha azt egy évig nem adja el, akkor se történik semmi. Én csak annyit tudtam a dióról, hogy bejgli lesz belőle, de amikor húsz évvel ezelőtt elhatároztam, hogy belevágok, akkor elmentem Franciaországba, Kaliforniába, Chilébe, és megtanultam a szakmát. Itt van ez a könyv (mutatja), Szentiványi Péter professzor írta, a diók atyja, és ebben a könyvben van egy olyan mondat, aminek nagyon örülök. Korábban a dióst mindenki tárcsázta, én viszont befüvesítettem, mert ezt láttam Franciaországban. A prof azt mondta, ne fü­vesítsek, mert a fű elveszi a tápanyagot a
dió­tól, és kevesebb lesz a termés. Erre kihagytam három-négy sort, azt tárcsáztam, a többit befüvesítettem. Utána leszámoltam, hogy melyik fán mennyi van, és azt tapasztaltam, hogy nincs különbség. Erre mit ír a professzor? Hogy füvesítsük a diót! Na, ez a különbség az elmélet meg a gyakorlat között.

MN: Azt olvastam valahol, hogy tavaly elég nagyot bukott a dióval.

KGY: Maga mindent elhisz, amit olvas? Velem már olyan interjú is megjelent, hogy még az újságról sem hallottam, amelyik leközölte. Ne vicceljen már! Negyvenegymilliós árbevétellel és nyereséggel zártuk a tavalyi évet.

MN: Ennek ellenére nem fordult meg a fejében, hogy állami támogatást kérjen? A mostani kormánynak a mezőgazdaság a szívügye.

KGY: Húsz éve, a kezdet kezdetén valóban kaptam támogatást, de most eszembe nem jutna, hogy kérjek.

MN: Miért?

KGY: Mert nagyon macerás.

MN: Tudatosan tartja távol magát a politikától? Vagy nem keresték soha ilyen-olyan pártok?

KGY: Jaj, dehogynem! Hívtak engem képviselőnek is.

MN: Melyik párt?

KGY: Mindegyik.

MN: Legutóbb?

KGY: Nem tudom, nem érdekel. Persze ismerek mindenkit. Például Torgyán jó barátom, szomszédok vagyunk. Orbán Viktorral is tegező viszonyban vagyok. A nejem átjár hozzájuk, mert az én diómat eszi ő is. A fiam a Ráhellel járt egy iskolába. Viszont soha nem kerestem a támogatását, a barátságát, sem az övét, sem másét. Én utálom a politikát, nem foglalkoztam vele soha. Se a múltban, se a jelenben, se a jövőben nem fogok. Nem az én asztalom, mert én nem szeretem, ha valaki hétfőn ezt mondja, kedden meg az ellenkezőjét. Ha én mondok valamit, az kedden meg szerdán is érvényes.

MN: Az is, hogy valójában egy nagy gazember? Ezt mondta magáról nemrég egy sajtótájékoztatón.

KGY: Persze! Mert minden gazemberségben benne vagyok. Gyerekkoromtól kezdve.

MN: Mondana egy példát?

KGY: Ez még itthon volt, a Rákosi-rendszerben. Lementünk falura, fekete kocsi, fekete ruha, aktatáska, a tanácselnököt keressük. Megjelenik, kérdezzük tőle, hogy milyen zászlóval ünneplik a május elsejét. Mutat valami rongyot, mi meg felháborodottan elővesszük a mi zászlónkat a táskából, amit maszekban legyártattunk. A végén még ő volt hálás, hogy megvehette 400 forintért, ami akkoriban nagy pénz volt.

MN: Színművészeti főiskolán kezdte, Soós Imre, Psota Irén voltak az osztálytársai.

KGY: Így van, de engem a származásom miatt kicsaptak. Anyám kereskedő volt, és a Rákosi-rendszerben a Klapka név sem csengett jól. Közben a Soós Imre még beszélni sem tudott… Egy ágyban aludtam Szirtes Ádámmal a kollégiumban. Úgy mosdott, hogy a szájába vette a vizet, és azt köpte a tenyerébe. De az a rendszer őket favorizálta. Engem se rúgtak ki, hanem mivel jól tudtam táncolni, áttanácsoltak a koreográfus szakra, ami egy dilettáns, barom, kommunista találmány volt… Molnár Pista bácsi vezette, aki egy mozdulatművész volt, a tánchoz semmi köze, annyit csinált, hogy átkeresztelte a tánckifejezéseket magyarosra, a pas de bourrée-t például elnevezte futópörgőnek. Ilyen világ volt az. De közben azért lehetett ügyeskedni, és én ügyes voltam. Már ’54-ben Lengyelországban dolgoztam, a 60-as években pedig már szolgálati útlevelem volt, bejártam az egész világot. Táncos-koreográfusként. Persze tudtam is táncolni, különben lehettem volna én akármilyen ügyes.

MN: Kelet-Németországban viszont halálra ítélték. Ez nem annyira kedélyes gazemberséget feltételez.

KGY: De az nem is volt gazemberség! Embercsempészésért ítéltek halálra a távollétemben. Kelet-Berlinből Nyugat-Berlinbe vittem át a keletnémeteket a kocsim csomagtartójában – kofferban. Mondtam is később Horn Gyulának, hogy én már korábban elkezdtem azt, amit ő.

MN: Úgy mondja most ezt, mintha ez lett volna a világ legtermészetesebb dolga. Mintha nem szedték volna darabokra az autókat az NDK-s határőrök.

KGY: De nem az enyémet. Volt egy pecsét az útlevelemben, hogy kontroll nélkül járhatok át Nyugat-Berlinbe. Itt van, nézze meg! (Előveszi a régi útlevele másolatát.) Látja? Ott a pecsét.

MN: Azért egy ilyen engedélyt nem lehetett lőni a vurstliban. Hogyan szerezte?

KGY: Akkor a Friedrichstadtpalast koreográfusa voltam, hatvantagú balettkar állt a rendelkezésemre, szóval én voltam ott az atyaúristen. Úgyhogy mindenki nekem udvarolt, a konzul úr is, én meg szereztem neki belépőt a Palastba, ami nagy dolog volt, mert oda inkább csak a nyugatiakat engedték be. Összebarátkoztunk, és egyszer átmentünk Nyugat-Berlinbe, hozta a feleségét is, én is az enyémet. Azt tudtam, hogy a konzul szeretne egy Opel Rekordot, a nejemet meg arra kértem, hogy próbálja meg kideríteni, mi tetszik a konzul feleségének. Nézték a kirakatokat, egy sárga fürdőruha tetszett meg az asszonynak. Megvettem a fürdőruhát. Amikor legközelebb találkoztam a konzullal, mondom neki, hogy hoztam ajándékba egy Opel Rekordot. A konzul elsápadt, hogy ne hülyéskedjek már. Na, erre elővettem egy match­boxot, meg a sárga fürdőruhát. Nagy barátság lett a dologból, olyan nagy, hogy végül elintézte nekem ezt a papírt. A magyar követség kérésére a keletnémet külügyminiszté­rium adta ki.

MN: Hány embert csempészett át?

KGY: Legalább százat.

MN: Ez is üzlet volt?

KGY: Az első kettő nem, de a többi már az. Öt évig ment ez, aztán nekem is menekülnöm kellett. Utána telepedtem le Nyugat-Németországban, és csináltam meg a vállalkozásaimat.

MN: Milyen vállalkozások voltak ezek?

KGY: Mindenféle. Például volt egy 40 főt foglalkoztató reklámcégem, saját nyomda, minden, ami kell. Olyan reklámokat csináltam, amilyent még senki nem csinált Németországban, mert én tényleg igyekeztem minden igényt kielégíteni. És mivel ez Düsseldorfban volt, nem volt nehéz dolgom. Ott négyszer rendezik meg egy évben a híres Igedo nevű divatkiállítást, úgyhogy volt kuncsaft bőven.

MN: Miért jött haza?

KGY: Ha egy öreg fát kiszednek onnan, ahová eredetileg ültették, és máshová ültetik, annak a hajszálgyökerei már soha többet nem nőnek vissza. Az a fa ott érzi jól magát, ahová először ültették. Én is így voltam ezzel. De nem a magyarság miatt, azért, mert én magyar vagyok. Ez egyszerűen így működik a világon mindenhol. Például egy nigériai pacák lehet, hogy éhen döglik Nigériában a körülményei miatt, de ha elkerül onnan, hiába van jobb dolga, akkor is hazavágyik. És van még dolgom bőven. Most kaptam új személyit, azt írták bele: 2053-ig érvényes. Hol lesz maga már akkor?