Amikor Sztupa és Troché elláttak a Balatonig, senki nem hitt nekik, pedig nem volt a dologban semmi bűvészmutatvány: Sztupa, de valamennyire még Troché is simán ellátott a Balatonig. Bárhonnan – ezért nem hittek nekik. Bementek például a pártba, aztán Troché mondta a régi kontaktjuknak, Óvári et.-nek, hogy Sztupa ellát a Balatonig. A sokat próbált agitpropos szaki először viccre vette, s rákontrázott, hogy ő meg átlát a falon. Ez valami elcsépelt gyerekvicc volt, amit már a kisdobosban ismert mindenki, egy úttörőnek már roppant ciki volt előjönni vele, az volt a lényeg, s esküszünk, Óvári et. meg is csinálta, hogy krétával egy nagy Á betűt felskribált a falra, aztán örült neki: Á-t látok a falon. De Sztupa és Troché tudták, hogy az ő szakmájuk alapja épp a türelem, így megvárták, hogy az ürge befejezze, elmúljon neki ez a késztetése, hogy menő fejnek látsszék. Nem is kellett soká várniuk, Óvári egyszer csak leeresztett, nem megy ez nekem, mondják, mit akarnak! Nem akarunk semmit, csak a szokásos honoráriumot és a diplomata-útlevelünk szerfelett esedékes meghosszabbítását, a kérdés inkább az, hogy az elvtársak akarnak-e valamit azzal, hogy ellátunk a Balatonig, mert mehetünk ám máshoz is, a nyugatnémetek biztos kíváncsiak, hogy mit forgalmaznak az endékások a szárszói kempingben. Óvári megtörten bólintott, rendben, mi történik most a Balatonnál? A fasz se tudja, mondta Sztupa (volt neki egy ilyen nyelve, amit kifejezetten a pártházra tartogatott, mi itt kerülni szoktuk, ha tudjuk, csak hát a hiteles tájékoztatás sok mindent felülír). A vén et. ettől már tényleg dühbe gurult, hát nem azt mondják, hogy ellátnak a Balatonig? Akkor most ellátnak vagy nem látnak? Sztupa megőrizte a higgadtságát, s így szólt: nem úgy van ám az, hogy csak nézek ki a fejemből, mint a halottlátó, s bemondom, hogy Fonyódról kifutott a Helka vagy a Kelén, mert a feliratokat nehezen olvasom ilyen messziről, de innen én is, éppúgy, mint az elvtárs a négy falat látom, vagy ha kihajolok az ablakon, akkor Marx és Engels szobrát. Hogy lássam, ki mit csinál Csopakon, le kell menni a pártház elé, háromszögeléssel megállapítani, hogy milyen földrajzi objektumok, tereptárgyak akadályozzák a kilátást a Balatonig. Aztán le kell verni egy olyan magas póznát, aminek a tetejéről akadály nélkül láthatok el a Balatonig, de most szólok, nem csinálom mindennap, megcsinálom egyszer, aztán másnap felmászik velem valaki, betanítom, hogy kell nézni, hogy ő is ellássson legalább odáig, ha igyekvő, egy kicsit tovább is, aztán részemről kalap-kabát. Óvári megadóan lenyomta piros telefonján a gombot, Pazicsák elvtársnő, hívja nekem a póznaellátót, legyen szíves.
Pénteken (6-án) éjfél előtt valamivel belecsap a Duna a Mr. Pip című, tán ausztrál filmbe Hugh Lauryval, meg persze a címből előre ordibáló híres regénnyel. Semmi remény, hogy megnézzem, mert már vagy félórája a Coolon bámulom lenyűgözve a Holtpontot, a nyolcvanas évek e betetőző művét. Tudom, hogy 1991-es, de az igazán értők azt is tudják, hogy ki kellett várni, egyet hátra kellett lépni, hogy a teljes fényében ragyogjon fel az emberiség e nagyszerű kora, amit a filmművészet Orlande de Lassusa, Kathryn Bigelow úgy fogalmazott meg, hogy amerikai elnökök gumimaszkja alatt rejtőző szörfösök rabolnak épp bankot. A kor Aranypolgáráról és Az édes életről beszélünk egyszerre, s nem is akárkikkel, hanem például Gary Busey-val. Éjjeli háromnegyed kettőkor a Film Cafén A háború áldozatai kezdődik: Brian de Palma ugyan kétségkívül nem egy Orlando di Lasso, de Michael J. Fox viszont az. Mindenkinek megvolt ekkoriban a maga vietnamos köre, ez tagadhatatlanul a gyengébbek közül való, de attól még meg lehet nézni.
Vasárnap A bikaborjak lesz tizenegy után a Dunán, kellemes kis marhaság abból az időből, amikor Fellini sem volt Fellini.
Hétfőn A vadászat nyilván azért lemegy a Film Cafén, mert a rendezőnek most jött a moziba a Kommunája, de ez minket nem zavar, hisz már rég kikúrtuk az erkélyről a nagymutter tévéjét is.
