110 éve született az öltönyös-nyakkendős színészek generációjának talán utolsó óriása, Balázs Samu, s erről az évfordulóról most virtuális kiállítással emlékezik meg az Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet honlapja. A 21. századi megoldás meglepően jól áll a nagyrészt már a saját korában is egy régebbi világot megidéző színésznek, akit legalább arcról minden magyar néző ismerhet. A Liliomfi dühösen rikácsoló Szilvay professzora, a Dalolva szép az élet megátalkodott és öntömjénező Réz karnagya s még annyi más filmszerep fanyar és angolos eleganciájú megformálója most elsősorban színházi közegében mutatkozik meg előttünk, ahogy végigkattintgatjuk a tárlatot. A hálás szerző, Tamási Áron 1936-os könyvdedikációjától egészen Gobbi Hilda 1981-es sírbeszédéig meg a tanítvány és kolléga, Sinkovits Imre visszaemlékezéséig haladva ritka egységes kép rajzolódhat ki előttünk, s ez elsősorban tán nem is az örökösök által az OSZMI-nak ajándékozott, s most így közszemlére bocsátott anyagot dicséri, mint inkább Balázs Samu több mint fél évszázadon át érintetlenül megőrzött színészi (s egyúttal emberi) önazonosságát, személyiségének összefogottságát, mindig rendezett homlokzatát. A szerep- és jelenetképek az ötven alatti korcsoportok számára persze már nem idézhetnek személyes, testközeli emlékeket, de az még emlékek híján is izgalmas lehet, hogy miként is nézett ki 70 éve egy O’Neill- vagy Shaw- előadás a régi Nemzeti Színházban, a Blaha Lujza téren. Balázs Samu hűséges természet volt (erről most kiállított munkakönyve is tanúskodik), méltatlan nyugdíjazásakor a Nemzeti lett hűtlen őhozzá. De még ezután is jött egy újabb nagy korszak az idős színész számára: a Furcsa pár diadala Feleki Kamillal és egyéb sikerek a Madáchban, s legvégül egy tévéjátékban Firsz szerepe a Cseresznyéskertből. Az aggastyán inas, aki legutolsónak marad az üres színen.
szinhaziintezet.hu
