Web

Balázs Samu (1906–1981)

Interaktív

110 éve született az öltönyös-nyakkendős színészek generációjának talán utolsó óriása, Balázs Samu, s erről az évfordulóról most virtuális kiállítással emlékezik meg az Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet honlapja. A 21. századi megoldás meglepően jól áll a nagyrészt már a saját korában is egy régebbi világot megidéző színésznek, akit legalább arcról minden magyar néző ismerhet. A Liliomfi dühösen rikácsoló Szilvay professzora, a Dalolva szép az élet megátalkodott és öntömjénező Réz karnagya s még annyi más filmszerep fanyar és angolos eleganciájú megformálója most elsősorban színházi közegében mutatkozik meg előttünk, ahogy végigkattintgatjuk a tárlatot. A hálás szerző, Tamási Áron 1936-os könyvdedikációjától egészen Gobbi Hilda 1981-es sírbeszédéig meg a tanítvány és kolléga, Sinkovits Imre visszaemlékezéséig haladva ritka egységes kép rajzolódhat ki előttünk, s ez elsősorban tán nem is az örökösök által az OSZMI-nak ajándékozott, s most így közszemlére bocsátott anyagot dicséri, mint inkább Balázs Samu több mint fél évszázadon át érintetlenül megőrzött színészi (s egyúttal emberi) önazonosságát, személyiségének összefogottságát, mindig rendezett homlokzatát. A szerep- és jelenetképek az ötven alatti korcsoportok számára persze már nem idézhetnek személyes, testközeli emlékeket, de az még emlékek híján is izgalmas lehet, hogy miként is nézett ki 70 éve egy O’Neill- vagy Shaw- előadás a régi Nemzeti Színházban, a Blaha Lujza téren. Balázs Samu hűséges természet volt (erről most kiállított munkakönyve is tanúskodik), méltatlan nyugdíjazásakor a Nemzeti lett hűtlen őhozzá. De még ezután is jött egy újabb nagy korszak az idős színész számára: a Furcsa pár diadala Feleki Kamillal és egyéb sikerek a Madáchban, s legvégül egy tévéjátékban Firsz szerepe a Cseresznyéskertből. Az aggastyán inas, aki legutolsónak marad az üres színen.

szinhaziintezet.hu

Figyelmébe ajánljuk

Aki úton van

Amikor 2021 nyarán megjelent Holi, azaz Hegyi Olivér első lemeze, sokan egy újabb izgalmas hazai rapkarrier kezdetét látták az anyagban.

A franciák megértették

Ritkán halljuk az isteneket énekelni. Néhanapján azonban zongoráznak, szájharmonikáznak és még gitároznak is. Legutóbb Párizs elővárosában, Boulogne-Billancourt-ban, a Szajna partján álló La Seine Musicale kulturális központban történt ilyen csoda.

Hitler fürdőkádjában

Lee Miller a múlt század húszas–harmincas éveinek bevállalós top divatmodellje volt, igazi címlaplány, de festette Picasso, fotózta és filmezte Man Ray, utóbbi élt is vele, és mentorálta mint fotóművészt.

Csaló napfény

Igaz, hamis, tény, vélemény, valóság és fikció. Ilyen és ehhez hasonló címkéket sietünk felnyalni a ránk zúduló információhalom darabjaira, hogy a kontroll, a rend illúziójával nyugtassuk magunkat és ne kelljen szembesülnünk vele, hogy nem létezik bizonyosság, csak kellően szűkre húzott nézőpont.

 

Gyilkosok szemlélője

A két évtizede elhunyt Roberto Bolaño minden egyes műve a költészet, a politika és a vadállati kegyetlenség együtthatásairól szól, az író regényeiben és elbeszéléseiben vissza-visszatérő karakterekkel, a költészet és a világ allegorikus megfeleltetésével olyan erős atmoszférát teremt, amelyből akkor sem akarunk kilépni, ha az hideg és szenvtelen.

Hús, kék vér, intrika

A folyamatosan az anyagi ellehetetlenülés rémével küszködő Stúdió K Színház jobbnál jobb előadásokkal áll elő. Az előző évadban a Prudencia Hart különös kivetkezése hódította meg a nézőket és a kritikusokat (el is nyerte a darab a legjobb független előadás díját), most pedig itt van ez a remek Stuart Mária. (A konklúzió persze nem az, hogy lám, minek a pénz, ha a függetlenek így is egész jól elműködnek, hiszen látható a társulatok fogyatkozásán, hogy mindez erőn túli áldozatokkal jár, és csak ideig-óráig lehetséges ilyen keretek között működni.)

Ide? Hová?

Magyarországon úgy megy, hogy négy­évente kijön a felcsúti jóember a sikoltozó övéi elé, és bemondja, hogy ő a Holdról is látszik.