Web

Balázs Samu (1906–1981)

Interaktív

110 éve született az öltönyös-nyakkendős színészek generációjának talán utolsó óriása, Balázs Samu, s erről az évfordulóról most virtuális kiállítással emlékezik meg az Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet honlapja. A 21. századi megoldás meglepően jól áll a nagyrészt már a saját korában is egy régebbi világot megidéző színésznek, akit legalább arcról minden magyar néző ismerhet. A Liliomfi dühösen rikácsoló Szilvay professzora, a Dalolva szép az élet megátalkodott és öntömjénező Réz karnagya s még annyi más filmszerep fanyar és angolos eleganciájú megformálója most elsősorban színházi közegében mutatkozik meg előttünk, ahogy végigkattintgatjuk a tárlatot. A hálás szerző, Tamási Áron 1936-os könyvdedikációjától egészen Gobbi Hilda 1981-es sírbeszédéig meg a tanítvány és kolléga, Sinkovits Imre visszaemlékezéséig haladva ritka egységes kép rajzolódhat ki előttünk, s ez elsősorban tán nem is az örökösök által az OSZMI-nak ajándékozott, s most így közszemlére bocsátott anyagot dicséri, mint inkább Balázs Samu több mint fél évszázadon át érintetlenül megőrzött színészi (s egyúttal emberi) önazonosságát, személyiségének összefogottságát, mindig rendezett homlokzatát. A szerep- és jelenetképek az ötven alatti korcsoportok számára persze már nem idézhetnek személyes, testközeli emlékeket, de az még emlékek híján is izgalmas lehet, hogy miként is nézett ki 70 éve egy O’Neill- vagy Shaw- előadás a régi Nemzeti Színházban, a Blaha Lujza téren. Balázs Samu hűséges természet volt (erről most kiállított munkakönyve is tanúskodik), méltatlan nyugdíjazásakor a Nemzeti lett hűtlen őhozzá. De még ezután is jött egy újabb nagy korszak az idős színész számára: a Furcsa pár diadala Feleki Kamillal és egyéb sikerek a Madáchban, s legvégül egy tévéjátékban Firsz szerepe a Cseresznyéskertből. Az aggastyán inas, aki legutolsónak marad az üres színen.

szinhaziintezet.hu

Figyelmébe ajánljuk

Hurrá, itt a gyár!

Hollywood nincs jó bőrben. A Covid-járvány alatt a streamingszolgáltatók behozhatatlan előnyre tettek szert, egy rakás mozi zárt be, s az azóta is döglődő mozizási kedvet még lejjebb verte a jegyek és a popcorn egekbe szálló ára.

Profán papnők

Liane (Malou Khebizi), a fiatal influenszer vár. Kicsit úgy, mint Vladimir és Estragon: valamire, ami talán sosem jön el. A dél-franciaországi Fréjus-ben él munka nélküli anyjával és kiskamasz húgával, de másutt szeretne lenni és más szeretne lenni. A kiút talán egy reality show-ban rejlik: beküldött casting videója felkelti a producerek érdeklődését. Fiatal, éhes és ambiciózus, pont olyasvalaki, akit ez a médiagépezet keres. De a kezdeti biztatás után az ügy­nökség hallgat: Liane pedig úgy érzi, örökre Fréjus-ben ragad.

Viszonyítási pontok

Ez a színház ebben a formában a jövő évadtól nem létezik. Vidovszky György utolsó rendezése még betekintést enged színházigazgatói pályázatának azon fejezetébe, amelyben arról ír, hogyan és milyen módszerrel képzelte el ő és az alkotógárdája azt, hogy egy ifjúsági színház közösségi fórumként (is) működhet.

Kliséből játék

A produkció alkotói minimum két olyan elemmel is élnek, amelyek bármelyikére nagy valószínűséggel mondaná egy tapasztalt rendező, hogy „csak azt ne”. Az egyik ilyen a „színház a színházban”, ami könnyen a belterjesség érzetét kelti (ráadásul, túl sokszor láttuk már ezt a veszélyesen kézenfekvő megoldást), a másik pedig az úgynevezett „meztelenül rohangálás”, amit gyakran társítunk az amatőr előadásokhoz.