Tévé

Dudás akar lenni

Fölszállott a páva

Interaktív

A magyar nép hagyományait páros lábbal tapodó bolsevik diktatúra idején történt, hogy 1970-ben néhány bátor partizán, meghúzódva a vasárnap esti főműsoridő rejtekében, megindította a Röpülj, páva! sorozatát.

A népzenei-néptáncos tehetségkutató vetélkedőnek több szériája futott le sikerrel, s a műsor egyszerre vált terepévé és katalizátorává a folklór mindmáig tartó reneszánszának: sokak örömére, s egy-két népzenetudós tartózkodó álláspontjától sem zavartatva.

Pár éve aztán a műsor új életre kelt, de persze értelemszerűen le kellett vetnie szocializmus kori nevét: most Fölszállott a pávának hívják – de legalább a páva megmaradt. Az új nemzeti kurzus, legalábbis önmagához mérten, alig nehezedett rá erre a műsorfolyamra, így egy-egy adást a gutaütés veszélye nélkül is meg lehetett tekinteni az első két évad során. A most indult harmadik évad egészében a gyerekeké lesz, s amint az a legelső területi válogató összeállításából rögvest kiderülhetett: a műsorkészítők ezúttal is inkább az elérzékenyülés, semmint az agyi vértolulás kiváltására törekszenek. Merthogy a sokoldalú (főleg ambícióit tekintve sokoldalú) műsorvezető, Novák Péter épp csak annyira tűnik fel az adás elején, hogy bejelentse: „megannyi bölcsességgel gazdagodhatunk” majd, s már át is adja a helyet a gyermeki bemutatkozó interjúk sorozatának. S a megszólaló kis néptáncosok és népzenészek valóban meghatóan bölcsnek, a kurtánál is kurtább bejátszott produkciórészletekben pedig tehetségesnek bizonyulnak.

Egy pöttöm megszólaló a társas kapcsolataiban jelen lévő „szerelmi szálakról” mesél, s megtudjuk, hogy ötödikben többet kell tanulni, és kamasznak lenni nehéz. S jeléül annak, hogy – De Sica filmcímével szólva – a gyermekek figyelnek bennünket, hát az is elhangzik egy kisfiú szájából, hogy ő bizony nyelveket tanul, és ha nagyobb lesz, kimegy külföldre. A legtöbb szó természetesen zenés-táncos szenvedélyükről esik, s e témakörben is bájos és roppant praktikus megnyilvánulásokat hallhatunk tőlük. Sohasem mórikálnak, ami a műsor operatőri-adásrendezői vonulatáról (meg a hébe-korba megszólaltatott területi zsűritagokról) már korántsem állítható ennyire kategorikusan. A kameramunka és a vágás például mindvégig nyíltan a néző elérzékenyítésére játszik, s mintegy mellékesen feltár egy komoly fixációt is, amely már-már a kézfetisizmus határát is eléri: a kamera menetrendszerűen fókuszál rá az ölben tartott vagy lógázó kis kezekre, csúcsra járatva azt a kép­ernyős közhelyet, miszerint a kéz mindent elárul a beszélőről. (Mely közhelyes gyakorlat popularitásában csupán a cigarettázásnak tulajdonított kifejezőerő művészfilmes tévhitéhez mérhető.)

A lényeg persze a produkciók sora lenne, de abból majd csak a vetélkedő későbbi szakasza fog többet mutatni. Egy hatéves fiúcska boszorkányos ügyességű seprűs táncából így is ízelítőt kaphattunk, s volt egy kiskamasz, aki már most remekül tudja, hogy hogyan kell a dudát fújni. Rajtuk igazán nem fog múlni a siker, csak aztán a felnőttek is fölnőjenek hozzájuk.

Duna TV, szeptember 4.

Figyelmébe ajánljuk

Hurrá, itt a gyár!

Hollywood nincs jó bőrben. A Covid-járvány alatt a streamingszolgáltatók behozhatatlan előnyre tettek szert, egy rakás mozi zárt be, s az azóta is döglődő mozizási kedvet még lejjebb verte a jegyek és a popcorn egekbe szálló ára.

Profán papnők

Liane (Malou Khebizi), a fiatal influenszer vár. Kicsit úgy, mint Vladimir és Estragon: valamire, ami talán sosem jön el. A dél-franciaországi Fréjus-ben él munka nélküli anyjával és kiskamasz húgával, de másutt szeretne lenni és más szeretne lenni. A kiút talán egy reality show-ban rejlik: beküldött casting videója felkelti a producerek érdeklődését. Fiatal, éhes és ambiciózus, pont olyasvalaki, akit ez a médiagépezet keres. De a kezdeti biztatás után az ügy­nökség hallgat: Liane pedig úgy érzi, örökre Fréjus-ben ragad.

Viszonyítási pontok

Ez a színház ebben a formában a jövő évadtól nem létezik. Vidovszky György utolsó rendezése még betekintést enged színházigazgatói pályázatának azon fejezetébe, amelyben arról ír, hogyan és milyen módszerrel képzelte el ő és az alkotógárdája azt, hogy egy ifjúsági színház közösségi fórumként (is) működhet.

Kliséből játék

A produkció alkotói minimum két olyan elemmel is élnek, amelyek bármelyikére nagy valószínűséggel mondaná egy tapasztalt rendező, hogy „csak azt ne”. Az egyik ilyen a „színház a színházban”, ami könnyen a belterjesség érzetét kelti (ráadásul, túl sokszor láttuk már ezt a veszélyesen kézenfekvő megoldást), a másik pedig az úgynevezett „meztelenül rohangálás”, amit gyakran társítunk az amatőr előadásokhoz.