A népzenei-néptáncos tehetségkutató vetélkedőnek több szériája futott le sikerrel, s a műsor egyszerre vált terepévé és katalizátorává a folklór mindmáig tartó reneszánszának: sokak örömére, s egy-két népzenetudós tartózkodó álláspontjától sem zavartatva.
Pár éve aztán a műsor új életre kelt, de persze értelemszerűen le kellett vetnie szocializmus kori nevét: most Fölszállott a pávának hívják – de legalább a páva megmaradt. Az új nemzeti kurzus, legalábbis önmagához mérten, alig nehezedett rá erre a műsorfolyamra, így egy-egy adást a gutaütés veszélye nélkül is meg lehetett tekinteni az első két évad során. A most indult harmadik évad egészében a gyerekeké lesz, s amint az a legelső területi válogató összeállításából rögvest kiderülhetett: a műsorkészítők ezúttal is inkább az elérzékenyülés, semmint az agyi vértolulás kiváltására törekszenek. Merthogy a sokoldalú (főleg ambícióit tekintve sokoldalú) műsorvezető, Novák Péter épp csak annyira tűnik fel az adás elején, hogy bejelentse: „megannyi bölcsességgel gazdagodhatunk” majd, s már át is adja a helyet a gyermeki bemutatkozó interjúk sorozatának. S a megszólaló kis néptáncosok és népzenészek valóban meghatóan bölcsnek, a kurtánál is kurtább bejátszott produkciórészletekben pedig tehetségesnek bizonyulnak.
Egy pöttöm megszólaló a társas kapcsolataiban jelen lévő „szerelmi szálakról” mesél, s megtudjuk, hogy ötödikben többet kell tanulni, és kamasznak lenni nehéz. S jeléül annak, hogy – De Sica filmcímével szólva – a gyermekek figyelnek bennünket, hát az is elhangzik egy kisfiú szájából, hogy ő bizony nyelveket tanul, és ha nagyobb lesz, kimegy külföldre. A legtöbb szó természetesen zenés-táncos szenvedélyükről esik, s e témakörben is bájos és roppant praktikus megnyilvánulásokat hallhatunk tőlük. Sohasem mórikálnak, ami a műsor operatőri-adásrendezői vonulatáról (meg a hébe-korba megszólaltatott területi zsűritagokról) már korántsem állítható ennyire kategorikusan. A kameramunka és a vágás például mindvégig nyíltan a néző elérzékenyítésére játszik, s mintegy mellékesen feltár egy komoly fixációt is, amely már-már a kézfetisizmus határát is eléri: a kamera menetrendszerűen fókuszál rá az ölben tartott vagy lógázó kis kezekre, csúcsra járatva azt a képernyős közhelyet, miszerint a kéz mindent elárul a beszélőről. (Mely közhelyes gyakorlat popularitásában csupán a cigarettázásnak tulajdonított kifejezőerő művészfilmes tévhitéhez mérhető.)
A lényeg persze a produkciók sora lenne, de abból majd csak a vetélkedő későbbi szakasza fog többet mutatni. Egy hatéves fiúcska boszorkányos ügyességű seprűs táncából így is ízelítőt kaphattunk, s volt egy kiskamasz, aki már most remekül tudja, hogy hogyan kell a dudát fújni. Rajtuk igazán nem fog múlni a siker, csak aztán a felnőttek is fölnőjenek hozzájuk.
Duna TV, szeptember 4.
