Amikor Sztupa és Troché csak azt figyelték, hogy megy haza a mezőn Paládi Győző, fontos volt a legapróbb részlet is, ezért különösen nagy figyelmet fordítottak a tökéletes megfigyelőállás kiválasztására. Olyan helyre kellett pozicionálniuk, ahonnan Paládi Győző egybeolvadt a szemhatárral. Ebbéli ügyködésüket kétségkívül megkönnyítette, hogy a dűlőút, amin Paládi Győző nap mint nap hazaballagott, épp egy dombocska gerincén vezetett át. Így ha Sztupa és Troché jó helyre álltak, Paládi Győzőnek csak a távoli égbolt és a lebukó Nap volt a háttere, nem vonta el tehát róla szó szerint az égvilágon semmi a figyelmet. S Sztupa és Troché nem hibáztak, pont oda döfték le a jelzőkarót, ahova kellett, s Troché még a sarkával egy kört is húzott köré a porba, hogy biztos legyen minden. S amikor végre a Nap elindult lefelé az ég tetejéről, Paládi Győző is elindul a mező közepiről. Ment át a horizonton, görnyedt tartással, nagyokat lépve, földre szegezett tekintettel. Nem nézett ő sehová, se jobbra, se balra, se előre, éppen csak a lába elé. Persze, ha nézett volna, akkor sem veszi észre Sztupát és Trochét, hisz az álcázás mesterei segítették a munkájukat. Persze, ha ennek dacára is észrevette volna őket, Paládi Győző akkor sem tulajdonít nekik semmiféle jelentőséget. Ha sok napon át mindig észrevette volna Sztupát és Trochét, még az sem zavarta volna. Paládi Győző rendes, jóhiszemű ember volt, nem feltételezett az semmi rosszat mások felől, meg különben is, volt egy bicskája, amit sokak szerint nagyon ügyesen, hovatovább életveszélyesen forgatott – végszükség esetén. A végszükség pedig Paládi Győző szemében nem akkor jött el, ha két személy messziről bámulta. Baktatott tehát a lemenő Napban hazafelé minden áldott nap Paládi Győző, mintha mi sem történt volna. Sztupa és Troché feljegyezték, hogy milyen ruhát viselt, katonaságtól hazamentett kincstári vackokat, kék mackófelsőt, gyakorlónadrággal és kimenőövvel, volt, amikor teljesen odabukott mögé a narancssárgából pirosba tartó napkorong, és csak egy hatalmas fekete sziluett látszott belőle, s volt, amikor agyonverte az eső. Ilyenkor magára kötözött valami nejlonzacskófélét, akkor még nem voltak ilyen mai szemeteszsákok, inkább egy jól-rosszul kimosott oltott meszeszsák lehetett az, s úgy ment haza Paládi Győző. Egy mezei gyalog Don Quijote, aki nem volt ösztövér, inkább olyan átlagos termet. Hát, így ment haza esőben-napban mindennap Paládi Győző, Sztupa és Troché szeme láttára. Mi meg megyünk tévézni, dettó mindennap.
Szombaton (12-én) este fél hétkor a Cool lenyomja az utóbbi idők legjobb kiszerelését A három testőrből, ami nem csak vagány, de Matthew MacFadyan és Ray Stevenson is benne vannak, az meg innen nézve elég cool. A Dunán a Szigorúan bizalmas lesz kilenc után, ami innen nézve elég Duna.
Vasárnap éjjel fél tizenkettőkor a Duna a Habermann című német–cseh filmet adja a szudéta németek és a szudéta csehek keserű sorsának II. világháborús fejezetéből. Délután volt a Film+-on A Jó, a Rossz és a Csúf is, de azt sajnos már mindenki látta kétszer, így felejtős.
Hétfőn szerencsére még nem látta senki az ugyancsak a Film+-on este hétkor forszírozott Különben dühbe jövünk… c. marhaságot, Dombi Ference és Spen Szeri Buda kétségkívül legjobb filmjét. Azért nem, mert ezt a filmet eddig mindenki csak szombaton nézhette meg. A párduc (ugyancsak Dombi Ference-cel, akit ekkor még Zsirosi Máriának hívtak) este fél héttől tízig tart a Film Mánián, utána viszont minden idők legálabb álfilmje, a Lost Highway – Útvesztőben következik, uh. nem árt betárazni a pukikukit.
Kedden este hétkor a Film Mánián Jack London hangján felbődül A vadon szava.
Szerdán pedig, ha úgy maradunk, minden más is úgy marad, mert a Fehér Agyar visszatér, s ha visszatér, az, higgyék el, durvább lesz még Irimiás visszatérésénél is. Ha maradnának tovább is úgy, mondják hangosan, hogy Agyő, Texas (az „agyő” szerintem nem jelenthet mást, csak anyit, hogy Párizs). Utána A lator jön. A tévé meg megy a kukába.
