Például ilyen pillanatok egész sorából áll össze évről évre az Eurovíziós Dalversenyt felvezető hazai nótaválogató, s voltaképp akár ugyanez mondható el magáról a nagy nemzetközi megmérettetésről is. A közmédia műsorkészítői meg a magyar könnyűzene örök reménységei (vagyis a korábbi, kereskedelmi tévés tehetségkutatók által kényszerpályára bocsátott fiatalok) ilyenkor látványosan nekiveselkednek, s a kötelező felhajtásból végül bombabiztosan lesz hat darab lagymatag szombat este a képernyőn, valamint egy „futottak még” jellegű eurovíziós szereplés valamikor úgy május táján.
Érthető okokból ilyenkor aztán a kritikus is közepes méretű kínban van, hiszen Tatár Csilla és Harsányi Levente összekényszerített párosa tavaly óta bizony éppúgy nem lett izgalmasabb és a megtárgyalásra méltóbb, akárcsak a magyar könnyűzene. Igaz, idénre legalább a zsűri eleddig oly problematikus összetétele megváltozott. A ma már megveszekedetten történészkedő Rákay, Csiszár, illetve Rúzsa Magdi helyére bekerült Zséda („számos arany- és platinalemez tulajdonosa”) és két másik „zenei legenda”, azonban a döntnökök között így is váltig Pierrot maradt az egyedüli érdekes és adekvát figura. Ő most is hajlandó szigorú, sőt mi több, érdemi szakmai értékelést adni, s még a mondatai is formásak, nem úgy, mint a zsűri napszemüveges doyenjének, aki tartósan hadilábon áll az egyes, illetve többes szám használatának egyeztetési kötelmeivel. Bár azért a középdöntőkre Pierrot is felpuhulhatott valamelyest, máskülönben nem osztotta volna ki élete deklaráltan legelső tíz pontját egy olyan produkcióra, amelyben az énekes, Vásáry André hangját a dal kétharmadában, mi tagadás, alig lehetett hallani.
A meglepően nagylelkű pontozás mögött persze rejlik ésszerű ok is: idén a szokottnál is inkább „Eurovízió-kompatibilis” számot keres a zsűri. (A pillanat, amikor mi alkalmazkodunk a nagyvilághoz!) Olyan versenyszámot tehát, amely körül show van, ahol nem hétköznapi, sőt akár egyenesen extravagáns az előadó, szóval, amely jó esetben feltűnést kelthetne majdan Stockholmban. A férfihangján a középdöntőben most jószerint hallhatatlan, majd szokott hangfekvésére átváltó, erősen kihúzott szemű Vásáry számára ez a megközelítés jól érezhetően kedvező, ahogyan kedvező a Parno Graszt számára is, mely szép múltú roma együttes az egzotikum kártyáját játszhatná ki az összeurópai publikum előtt. S kedvezni látszanak a körülmények a bő egy esztendeje a Rising Star zuhanykabinjából megismert Freddie-nek (azaz Fehérvári Gábor Alfrédnek) is, aki markáns vonásai és kidolgozott felsőteste mellé most nagy körítést és egy meglehetősen tipikus eurovíziós számot kapott a jó sorstól. Az előjelek szerint mindez elég is lesz a szombati döntő megnyeréséhez, ám azért e borítékolható sikert – az egyik kiesett versenyzőt idézve – nem árt majd „a helyén kezelni”.
Duna TV, február 20.
