Tévé

Helyén kezelni

A Dal 2016

Interaktív

Habár megannyi józan ítéletű férfiú és asszony állásfoglalása szerint az élet kiszámíthatatlan, azért persze jócskán akadnak közös létezésünknek olyan pillanatai, amikor mégis képesek vagyunk jó előre kitalálni az éppen bekövetkezendőket.

Például ilyen pillanatok egész sorából áll össze évről évre az Eurovíziós Dalversenyt felvezető hazai nótaválogató, s voltaképp akár ugyanez mondható el magáról a nagy nemzetközi megmérettetésről is. A közmédia műsorkészítői meg a magyar könnyűzene örök reménységei (vagyis a korábbi, kereskedelmi tévés tehetségkutatók által kényszerpályára bocsátott fiatalok) ilyenkor látványosan nekiveselkednek, s a kötelező felhajtásból végül bombabiztosan lesz hat darab lagymatag szombat este a képernyőn, valamint egy „futottak még” jellegű eurovíziós szereplés valamikor úgy május táján.

Érthető okokból ilyenkor aztán a kritikus is közepes méretű kínban van, hiszen Tatár Csilla és Harsányi Levente összekényszerített párosa tavaly óta bizony éppúgy nem lett izgalmasabb és a megtárgyalásra méltóbb, akárcsak a magyar könnyűzene. Igaz, idénre legalább a zsűri eleddig oly problematikus összetétele megváltozott. A ma már megveszekedetten történészkedő Rákay, Csiszár, illetve Rúzsa Magdi helyére bekerült Zséda („számos arany- és platinalemez tulajdonosa”) és két másik „zenei legenda”, azonban a döntnökök között így is váltig Pierrot maradt az egyedüli érdekes és adekvát figura. Ő most is hajlandó szigorú, sőt mi több, érdemi szakmai értékelést adni, s még a mondatai is formásak, nem úgy, mint a zsűri napszemüveges doyenjének, aki tartósan hadilábon áll az egyes, illetve többes szám használatának egyeztetési kötelmeivel. Bár azért a középdöntőkre Pierrot is felpuhulhatott valamelyest, máskülönben nem osztotta volna ki élete deklaráltan legelső tíz pontját egy olyan produkcióra, amelyben az énekes, Vásáry André hangját a dal kétharmadában, mi tagadás, alig lehetett hallani.

A meglepően nagylelkű pontozás mögött persze rejlik ésszerű ok is: idén a szokottnál is inkább „Eurovízió-kompatibilis” számot keres a zsűri. (A pillanat, amikor mi alkalmazkodunk a nagyvilághoz!) Olyan versenyszámot tehát, amely körül show van, ahol nem hétköznapi, sőt akár egyenesen extravagáns az előadó, szóval, amely jó esetben feltűnést kelthetne majdan Stockholmban. A férfihangján a középdöntőben most jószerint hallhatatlan, majd szokott hangfekvésére átváltó, erősen kihúzott szemű Vásáry számára ez a megközelítés jól érezhetően kedvező, ahogyan kedvező a Parno Graszt számára is, mely szép múltú roma együttes az egzotikum kártyáját játszhatná ki az összeurópai publikum előtt. S kedvezni látszanak a körülmények a bő egy esztendeje a Rising Star zuhanykabinjából megismert Freddie-nek (azaz Fehérvári Gábor Alfrédnek) is, aki markáns vonásai és kidolgozott felsőteste mellé most nagy körítést és egy meglehetősen tipikus eurovíziós számot kapott a jó sorstól. Az előjelek szerint mindez elég is lesz a szombati döntő megnyeréséhez, ám azért e borítékolható sikert – az egyik kiesett versenyzőt idézve – nem árt majd „a helyén kezelni”.

Duna TV, február 20.

Figyelmébe ajánljuk

Mi nem akartuk!

A szerző első regénye a II. világháború front­élményeinek és háborús, illetve ostromnaplóinak inverzét mutatja meg: a hátországról, egészen konkrétan egy Németváros nevű, a Körös folyó közelében fekvő kisváros háború alatti életéről beszél.

Mit csinálsz? Vendéglátózom

Kívülről sok szakma tűnik romantikusnak. Vagy legalábbis jó megoldásnak. Egy érzékeny fotográfus meg tudja mutatni egy-egy szakma árnyékos oldalát, és ezen belül azt is, milyen azt nőként megélni. Agostini, az érzékeny, pontos és mély empátiával alkotó fiatal fotóművész az édesanyjáról készített sorozatot, aki a családi éttermükben dolgozik évtizedek óta.

Baljós fellegek

A múlt pénteki Trump–Putyin csúcs után kicsit fellélegeztek azok, akik a szabad, független, európai, és területi épségét visszanyerő Ukrajnának szorítanak.

A bűvös hármas

Az elmúlt évtizedekben három komoly lakáshitelválság sújtotta Magyarországot. Az első 1990-ben ütött be, amikor tarthatatlanná váltak a 80-as években mesterségesen alacsonyan, 3 százalékon tartott kamatok. A 2000-es évek elejének támogatott lakáshiteleit a 2004 utáni költségvetések sínylették meg, majd 2008 után százezrek egzisztenciáját tették tönkre a devizahitelek. Most megint a 3 százalékos fix kamatnál tartunk. Ebből sem sül ki semmi jó, és a lakhatási válság is velünk marad.