Amikor Sztupa és Troché megrakták a nagy tüzet, Troché dolgozott, Sztupa inkább csak ott volt, mintha ott sem lett volna. Eleinte még tevékenynek tűnt, felmart a földről egy botot, s szinte szabályos kört húzott vele a porba, e szavakkal: itt legyen a tűz! Trochénak nem volt ellenvetése, ácsorgott ő is egy darabig, de látván, hogy nem történik semmi, elment tűzrevalót gyűjteni. Ágakat és hasábokat válogatott, járt a kezében a kisbalta, kétszer-háromszor is megfordult, a kiserdőig meg vissza. S ahogy ott serénykedett, egész csinos máglya kerekedett a porkörbe. A hasábokat egymásra tornyozta, az ágacskákat közéjük szúrkodta, s körberakta az egészet szalmával, hogy bizonyosan lángra kapjon. Lángra is kapott, nem volt abban hiba, pedig csak égő gyufaszálakkal hajigálták a szalmaperemet; ebből is kivette a részét Sztupa, de nem vitte túlzásba, jó, ha egy szál gyufája célba ért. Troché bezzeg olyan volt, mint a háborús filmekben a sztálinorgonák, szó szerint tüzet nyitott. Nem volt különösebben hideg, de kabátban érkeztek, nem volt különösebben este, de vágni lehetett a sötétséget, egészen addig, míg a nagy tűz erőre nem kapott, s el nem érte úgymond az üzemhőt. Troché kicsit tanácstalanná vált ekkor, mintha hirtelen megszűntek volna a tennivalók körülötte, fel is tette magának a kérdést, hogy tudniillik, vagyok-e én e tűz őrizője? Igent kapott válaszul, elment tehát további hasábokért. Kellett egy kicsit hasogatni, de könnyen ment, Troché szemében minden a helyére került. De Sztupa szemében csak a lángok kapaszkodtak egyre magasabbra. Már égett az arca is, olyan közelről nézte. S a lángok nem lankadtak, egyre csak híztak, Sztupa előbb vörösnek, aztán sárgának látta őket, majd jöttek sorra az egészen váratlan színek, ki hallott már rózsaszín lángokról vagy kávébarnákról? S mind ott tükröződött Sztupa szemében, azok a sok lángok, lobogók. Sztupa pedig úgy érezte, hogyha bemenne ebbe a nagy tűzbe, semmi baja nem esnék, talán csak láng válna belőle is egy kis időre, míg ki nem aludna. Sztupa viszont nem akart lánggá válni, mert arra gondolt, hogy akkor az embereket kellene néznie, s nem a lángot, ami épp lilára váltott (a pepitáról).
Pénteken (12-én) csinos szendvicsfigurával nyitjuk a tévénézést; úgy tessék elképzelni, hogy a két legjobb cím a tévéhetünk első, illetve utolsó napjára esik. Este hétkor a Film+ egy kínai kalandfilmet ad, az a címe, hogy Kardvihar. Volt ennek már szintén versenyképes címe, A Sárkánykapu repülő kardjai. Sajnos pár éve megtiltottuk magunknak, hogy röhögés nélkül leírjuk a vuxia szót, így most sem tesszük, hisz a cím tökéletes volta nem szorul bizonyításra: kimondom, s mindenki vágja: Jet Li majd felugrik helyből a pagodák tetejire, s csinos kis balettcipőjében úgy végigdzsal a bambuszliget legfelső ágain, mintha Newton ott sem lett volna a világ teremtésénél. Én persze már háromnegyed öttől a Nicholas Nicklebyt nézem a Film Mánián Sir Tommal (Courtenay) és az ifjú Charlie Hunnammel, hogy Jim Broadbentről már ne is beszéljünk, csak Juliet Stevensont is megemlítvén.
Vasárnap Valentin-nap van, ami szerfelett helyes dolog. De még helyesebb, hogy a nagyszerű magyar televíziózás Marisa Tomei ünnepévé tette e jeles napot, magam sem jártam volna el különben. A bátorságáról híres RTL Klub például már délután fél négykor leadja a művésznő Oscar-díjas alakítását. Igen, önök ismét kitalálták, jön Vinny, az 1 ügyű! Ne mondja nekem senki, hogy ez a világ legrosszabb filmje, inkább arra válaszoljál szemüveges barátom, hogy volt Oscar vagy nem volt Oscar? Mindennek fényében az már csak gyertya az ünnepi tortán, hogy esti háromnegyed kilenckor valami büfét üzemeltet hősnőnk a Mi kell a nőnek? című művészfilmben, mely műintézetbe sűrűn tér be Mel Gibson, aki Hamletet is játszott Kolozsvárt, a Népszínkör Hamleti patkányfogó c. Agatha Cristina-adaptációjában.
Csütörtök csukódik le szendvicsünk, ez ám a cím: Chuck Norris a kommunizmus ellen az HBO-n. Román doksin a nagy lebontás: olyan is lett. A tévé a sivatag lova.
