Amikor Sztupa és Troché elmentek nyaralni, vágtatott velük a HÉV Budapestre, s ők kinéztek az ablakon. A bíróság és az elágazás között láttak egy férfit, szürkére fehérrel fröcskölt mintázatú rövid ujjú inget viselt, rendesen élére vasalt, valamelyest bokalengő szövetnadrággal. A cipőjét nem látták tisztán, mert mindig ezen a szakaszon gyorsított fel a borárosi. Talán zoknira húzott szandált viselt. Aktatáska biztosan volt nála, sietett haza a családjához. Sztupa és Troché aztán Kelenföldre érve esztelenül nagy tömeggel találkozott, ráadásul épp azon a peronon voltak a legtöbben, ahova ők is tartottak; a vonat meg már eleve tömve futott be a Déliből. Leszálló természetesen nem volt, a kocsiajtók többségét ki sem lehetett nyitni a bent összezsúfolódott tömegtől, ahol meg ki lehetett volna, éppenséggel résnyire, ott egyszerűen nem engedték a fent lévők; tán azt a kis levegőt féltették, ami még maradt nekik vagy nem akarták, hogy még egy (maximum két) ember a lábukra lépjen. Egy férfi elkeseredettségében ököllel csapott az egyik ilyen visszatartott ajtóra; az üveg törött, a férfi megvágta a kezét, zsebkendőt szorított rá, volt némi sikoltozás, a népharag pedig a vasutasok felé fordult – a vonaton is, a peronon is. A vonatvezető mindezt látva megnyitotta a paklikocsit a lent rekedt utasoknak: mentesítő nem jön, aki akar, szálljon fel. Volt, aki akart, s olyan is, aki meg nem. A vérző kezű férfi és a családja szállhatott fel elsőnek, végül Sztupa és Troché. A még pár perccel korábban is kínálkozó lehetőségekhez képest elég szellősen el lehetett helyezkedni a paklikocsiban. A nők és a gyerekek leültek a bőröndökre, a férfiak igyekeztek megkapaszkodni valamiben, egy utas már az útravalóját is kicsomagolta, mire a vonat végre elindult. Az elhúzható kocsiajtót a vasutasoknak sikerült valahogy félállásban rögzíteni, hogy jöjjön be levegő. Sztupa és Troché mint utolsó felszállók szerencsések voltak, mert az ajtónál jutott nekik hely. Kibámulhattak, s a menetszél is jótékonyan hatott rájuk a fülledt nyáridőben. Belefeledkezve nézték, hogy suhan a táj. Budafok-belváros és Háros közt a Duna-parton láttak egy pasast, a három-négyéves forma gyerekével sétált, vasárnap délelőtt volt, talán kihasználták az időt, míg otthon főzték az ebédet. Láttak egyszer ilyet télen is, zajló Dunával. Aztán a vonat bevágásba ért, s csak a rézsűs partfalak szaladtak mellette. Azok is visszafelé.
Pénteken (22-én) az M3 az 1969-es Őrjárat az égen című négyrészes sorozattal kedveskedik a múlt és a komcsi szerelmeseinek. Mekkora volt az már, öcsém: a magyar Top Gun! Hol volt akkor még a Tom Cruise? Meg sem született, Huszti Péter meg úgy röpködött az égen, mint a madár: megvédte a hazát és lecsapott a divernyákokra. Nahát, ehhez tartsa magát mindenki, szerintem. És akkor azt még nem is mondtam, hogy A Jó, a Rossz és a Csúf zenéjét javította fel hozzá főcímzenének a hazai komponista. Nyilván Ennio Morricone is ekkor lobbant örök szerelemre Magyarország iránt.
Szombaton 21.40-kor a meglepően nem agyonhasznált Kínai negyed lesz a Dunán, R. Polanskitól. Tudják, Jack bevert orral – egy legenda. Ugyancsak akkortájt, egy órával korábban a Coolon lesz A sötét lovag, voltaképpen az is Jack ügye, dzsókerezési tekintetben.
Vasárnap este háromnegyed nyolckor énekelünk az M3-on, én vagyok Don Quijote, La Mancha lovagja… satöbbi, satöbbi, oh, az isteni Lollóval. Kilenckor a Film Cafén Kontroll, a nagy magyar csőmozi.
Hétfőn két híresség fut be este kilenc után közvetlenül: a Különvélemény a Tv2-re, gondolom, azért, mert az előbb emlegettük Tom Cruise-ot, s a Don Quijote miatt a szamár is szóban forgó itt. A Coolra meg A bombák földje érkezik, amiben az a jó, hogy megvalósít egy nagyon régi filmes álmot, a legelején felrobbantja a leghíresebb színészét. Hallották már biztos önök is, megszerzem a filmembe Alain Delont, aztán a főcím előtt már le is lövetem.
Csütörtökön Szabadíts meg a gonosztól a Dunán, legalább dugnak benne egy cifrát. No tv!
