Mindenki utálta, mindenkit felháborított, hogy tavaly nyár közepén a kormány úgy döntött, kitiltják a mobiltelefonokat az iskolákból. Az intézményeknek másfél hónapjuk volt kitalálni, hogyan bonyolítják le és szervezik meg a telefonok beszedését és tárolását. A mostani iskolakezdéskor már szinte szóba sem került a téma, utoljára pedig akkor, amikor egyszerre több iskolában is kamu bombariadók voltak, és a szülők nem tudták elérni a gyerekeiket.
Kialakult a rendszer
„Kezdetben a diákok zúgolódtak, de én sem fogadtam jól a bejelentést. Külső nyomásnak éreztem, ami mindannyiunkban inkább ellenállást váltott ki. Mostanra viszont természetessé vált, hogy nincs telefon, és csak ritkán kapunk rajta gyereket, hogy megszegi a tilalmat”
– mondja Szandra, aki rajzot tanít egy kelet-magyarországi város két általános iskolájában is. Az egyik tanintézménybe inkább a jólszituált, kertvárosi, valamint az agglomerációból bejáró diákok járnak, míg a másikba a város kissé szlömös lakótelepének gyerekei. A – nevezzük most így – elit iskolában nagyobb az együttműködési hajlandóság, itt a diákoknak, legalábbis közülük egy kinevezett felelősnek, saját kulcsa van a mobiltelefonok tárolására szolgáló szekrényhez, illetve, ha a gyereknek valami miatt szüksége van a készülékre, tanári engedéllyel magánál tarthatja. A lakótelepi iskolában a portásra van bízva, hogy a bejáratnál beszedje a telefonokat; ha valaki magától nem adja, neki kell rászólni a gyerekre, és ő a szekrénykulcsok őrzője is. Szandra szerint „a portás annyira nem örült ennek a plusz feladatnak”.
Egyébként a diákok „be is köpik” a társukat, ha telefont látnak nála („nehogy már neki lehessen!”), ez főleg a kisebbekre jellemző. Közülük viszont sokan már egyáltalán nem visznek magukkal mobilt az iskolába. Ha mégis szükség van internetre az órai munkához, beviszik az otthoni használatra kapott laptopot, vagy az iskola notebookjaival oldják meg a feladatot.
Miután tavaly szeptemberben elrendelték a tiltást, egy darabig cipős dobozokban tárolták a telefonokat, „mi, tanárok hajtogattuk a dobozokba az elválasztó rekeszeket”, emlékszik vissza a tanárnő.
Az iskolákban nem állt rendelkezésre megfelelő infrastruktúra, és amint elkezdték a gyerekek leadni a telefonjaikat, felmerültek olyan kérdések is, hogy ha elvész, eltörik egy készülék, akkor azt ki fogja kifizetni. Egy harmincfős osztályban a leadott telefonok akár milliós értéket is képviselhetnek, nem mindegy, hogy ki felel érte. Volt olyan iskola, ahol a diákok belépéskor önként adták le a telefont a portán, aki pedig nem adta oda, arról azt feltételezték, hogy nem is hozta el.
„Nem nyúlkálunk bele a gyerekek táskájába, ha nem adja le, akkor úgy vesszük, hogy nincs nála. Persze akkor még véletlenül se kezdjen csörögni a telefon az órán, és ne lássuk meg a kezében” – mondta egy budai általános iskola tanára. Ebben az iskolában szerepet kapott a belátás: a gyerekek tisztában voltak azzal, hogy ha előveszik a telefont, akkor mehetnek az igazgatóhoz, és nem utolsó sorban bajba sodorhatják az engedékeny tanáraikat. Vannak kihágások, de alapvetően működik ez a rendszer.
Van, aki nem is visz magával telefont, a legtöbben a táskájukban hagyják repülőgép üzemmódban, de lehetőség van arra is, hogy a folyosókon kihelyezett szekrénykékbe tegyék. Utóbbival nem sokan élnek. Azok, akik iskolán kívüli különórákra, edzésre járnak, mindenképp maguknál tartják a telefont, nem hagyhatják otthon, mert csak így tudnak kommunikálni a szülőkkel.
Pozitívumok
A telefontilalom a gyerekek mellett a tanárokra is érvényes. Ezt aztán az igazgató vagy megköveteli vagy nem. Szandra szerint az ő igazgatójuk „kicsit túltolja a dolgot”, őket is ugyanúgy tiltja, mint a diákokat, s azt várná el, hogy egész nap rá se nézzenek a telefonjukra. „Nyilván jó példát kell mutatnunk, de van két gyerekem, akik időnként olyasmivel hívnak, ami fontos. Úgy gondolom, felnőttként tudom mérlegelni, milyen helyzetekben használhatom a telefont és mikor nem. Emellett időnként a munkánkhoz is kellhet a mobil.”
Az mindenképpen pozitívum, hogy az iskolai bullyingok is jelentősen visszaszorultak.
„A lakótelepi iskolában, főleg a roma diákok körében napi szintű volt, hogy valakit, számára kellemetlen szituációkban lefotóztak, majd a képeket feltöltötték a netre. Ebből nálunk voltak komoly problémák”, meséli Szandra. „Mostanra nagyjából mindenki magáévá tette, hogy nincs nála mobil, megszokottá vált, és a szünetben sokkal többet beszélgetnek a gyerekek” – épp az a tanítványa jegyezte meg, hogy milyen jó ez az új helyzet, aki előtte folyton csak a telefonját nyomkodta.
„Van aki előveszi a szünetben a telefont, de nem jellemző” – mondja a nyolcadikos budapesti Heni. „Mi mondjuk korábban is inkább beszélgettünk, legfeljebb megmutattunk egymásnak valamit a Pinteresten” – teszi hozzá. Más szülők ugyanakkor arról számoltak be, hogy a gyerekeik korábban csak „kockultak” a szünetekben, most pedig már beszélgetnek.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!
