Ha Quentin Tarantino játékot csinálna, ez lenne az. Suda a játékvilág igazi fenegyereke, aki az éretlenséget művészi kiindulási pontként, egy tizenéves érdeklődési körét pedig alapanyagként használja, néha rettentően nehezen értelmezhető, néha pedig meglehetősen pórias tákolmányt barkácsolva belőle. Ez alól nem kivétel a Lollipop Chainsaw sem, amely leginkább két szék közé esve találja magát. A polgárpukkasztóan perverz helyzetek és a miniszoknyás, bugyiját előszeretettel mutogató tizenéves főhős legalább annyira karakteres zombiirtó eszköz, mint Joss Whedon Buffyja, csak ott az önparódiába hajló mitikuslény-kavalkád legalább színvonalas volt. Az infantilizmus és a perverzitás házasítása a játék egyetlen érdeme. A folyamatosan adagolt káromkodások, az átlagemberekként ábrázolt zombik humorosak ugyan, de még csak nyomokban se tudják elkendőzni a tényt, hogy élőholtakat ölni egy bizonyos darabszám felett korántsem olyan izgalmas. Még úgy sem, hogy erre iskolában, farmon vagy a nyolcvanas évek sikercímeit mímelő árkádban is van lehetőség, hol kombájnnal, hol Pac-Man-klónnal.
Az öncélú erőszak lehet humoros, de az önmagában még nem elég, hogy órákra a gép elé szögezzen. Még szerencse, hogy a japánok ezzel nem is próbálkoznak, a Lollipop Chainsaw csupán négy és fél órányi őrület egy bombázó szőkével, egy láncfűrésszel és az argó szinte felfoghatatlanul vastag szótárával, punkrock zenére és bugyuta történetre fűzve, lélek és tartalom nélkül, csak a hecc kedvéért. Egy elnyújtott poénért tizenkétezer forintot kifizetni viszont egyáltalán nem vicces.
Warner Bros.-Grasshopper Manufacture, PS3, X360
