Pedig kicsivel korábban még mennyi örömünket leltük a száz éve született Ottlik Géza remekművének, az Iskola a határonnak dramatizált változatában (rendező: Varsányi Anikó), amely, bármennyire is lehetetlen vállalkozásnak tűnik elsőre, bravúrosan oldja meg az opus magnum éterbe fordítását. És örömünk akkor se lappadt el, amikor az adó egy másik centenáriumosra, az Ottliknál épp tizenhét nappal fiatalabb Kádár Jánosra "emlékezett" jóféle iróniával: műsorra tűzte Csaplár Vilmos Igazságos Kádár Jánosát Zoltán Gábor 2005-ös rendezésében, Vallai Péter jutalom(hang)játékával.
Csakhogy a show-t mégis a Nyirő-újratemetés lopta el végül. Mit is mondhatnánk, a csapból is ez folyt, ami nem is lenne feltétlenül baj, ha nem az egyoldalú marhaságokban egymást túllicitáló megélhetési honfiúk orra alá tolták volna a riporterek a rádióstúdiók fáradt, öreg mikrofonjait. Ennyi Takaró Mihályt ilyen rövid idő alatt végighallgatni, na, ehhez kellenek csak erős záró- és rekeszizmok. A végső döfést megadó, nemzetet, államot és vallást, erkölcsöt és művészetet gyors öltésekkel újra összehúzó Bogár Lászlóról, a Magyar Hírlap okos bácsijáról nem is beszélve. Esetleg annyit érdemes hozzátenni, hogy a Bogárt megszólaltató műsor címe: Pünkösd lelke. Szép.
Ezek után jobb, ha a rádiózó komolyan követi házelnökünk tanácsait, és a Facebookra ráolvadt gyermekét egy halinakötéses Uz Bencével küldi el valami hűvös sarokba okosodni. Az így megkaparintott számítógép segítségével és némi jó szerencsével talán kimenekülhet az egyre dohosabb magyar hullámhosszok öleléséből.
Vajon mi lenne velünk az internet nyújtotta menekülő útvonalak nélkül? Ha a világháló nem létezne, talán nem csak minden ötödik felnőtt és minden második fiatal akarná elhagyni a szülőföldet. Mindenesetre jó, hogy van, és dugig van rádióval. Ha végignézünk azon a kavalkádon, amit egy-egy rádiós gyűjtőoldal mutat, azonnal látszik, hogy mennyire életszerű az öreg rádió és a fiatal internet összekapcsolódása. Persze rengeteg megmosolyogtató furcsasággal találkozunk - például, hogy a legnépszerűbb adók közé tartozik a Pirate Christian Radio vagy az UFO Paranormal Radio -, de egyik se sokkal rémisztőbb, mint szaporodó mélypontjain a Kossuth.
Mivel régimódiak vagyunk, a fentiek helyett a BBC 4-re klikkeltünk, ahol angol idő szerint délután negyed háromtól háromig Adrian Bean Cry for Me: The Battle of Goose Green című dokujátékát hallgathattuk meg. A napra pontosan harminc évvel ezelőtt (1982. május 28-29-én) lezajlott csata a falklandi háború egyik legvéresebb ütközete volt, melyben 47 argentin és 17 brit katona vesztette életét. Bean drámája azonban a történelmi léptéktől messze, két szerencsétlen, besorozott argentin fiatal, Luis és Diego magánvilágán keresztül mutatja be az ütközetet, illetve azt, hogy milyen hatással volt ez az egész céltalan háború a részt vevő fiatal srácokra. Az érzelmes monológokat és jéghideg narrátori futamokat ügyesen fűzi egybe a brit dokumentarista hagyományban érezhetően nyakig benne álló szerző, így a Cry for Me sem túl szentimentális, sem túl történelemkönyv-ízű nem lesz végül, ahogy giccses vagy elfogult sem. A legvégén az írónak készülő túlélő Luis halott focirajongó bajtársa emlékére magányosan nézi végig egy Buenos Aires-i kocsmában az argentin-belga világbajnoki meccset. Maradona és Kempes ide vagy oda, a belgák Vandenbergh hatvankettedik percben lőtt góljával legyőzik a világbajnokot. Ilyen az élet, és éppen ezért nincsen arra szükség, hogy folyton túlmisztifikáljuk.
BBC 4, május 28.
