„Cheap tattoos”, írták filccel egy papírfecnire, és egy pillanatra komolyan el is gondolkozom, hogy tű alá megyek. Valami oldszkúl trashpunkot rakott fel a dj, hemzsegnek az Ankert divatosan romos tereiben a vintage bőrdzsekis hipszterek, ennek ellenére kellemes dadaista dühöt érzek a levegőben. Amúgy sem szívesen problémáznék azon, hogy a mai fiatalok – ikszipszilonzé generáció, digitális bennszülött stb. – esetleg azért nyomtatják ki és csereberélik ökofeminista röpirataikat, szürrealista képregényeiket vagy káromkodós szerelmes verseiket, mert első blikkre divatosnak látszik. Nem baj, sőt.
Ráadásul a korszellemnek meg a hazai közhangulatnak megfelelően egyre nagyobb az ereje a hiperszubjektív, a mainstream és a közösségi média csatornáitól távol eső kommunikációs formáknak, köztük olyan furcsa jelenségeknek, mint a kézírás. Lassan nincs is más kultúra, mint az underground, mindenki rendszeren kívüli életre rendezkedik be, off-kánonok keletkeznek, burjánzanak, lépnek dialógusba egymással. Csak úgy hirtelen, vagy inkább csak azért is, ukmukfukk – épp ez lett az első hazai zine (ejtsd: zin, angolosan: zájn) és fanzine fesztivál neve is. Vagy negyven asztalon száznál is több „újság” – ha meg akarod érteni, mi ez az egész, kézbe kell venni, át kell lapozni, néha bogarászni a kézírást, el kell merülni bennük.
„Orbán Viktor kétembernyi magas, fehér kísértetekkel figyelteti meg az embereket. A könyvtárban várok valakire, ezek le-fel lebegnek körülöttem. Az egyik odajön, hogy ha eszek, akkor kell elém tányér. Mondom neki, hogy nem eszem, csak rágózok. Erre elküld a legközelebbi kukáig, hogy azonnal köpjem ki”, olvasom Zsuzsi álmát egy fekete-fehér, fénymásolt, tűzött füzetkében, a Müezzinben. Elengedem végleg az olcsó tetoválást, inkább veszek egyet a Müezzinből a nálam lévő pár száz forintból, mert Turai Balázs kb. húsz példányban kiadott zine-je fontos bizonyíték: nem csak én álmodom a NER szellemével néha. A szerző dedikálja nekem a művet, aminek első oldalán „a Soros keze” látható („áldjon vagy verjen”), csuklóján „billijós” óra, utána kétsoros költemény jön: „Kisvasutat vezetek / Meghalnak az emberek”, és hiába vették el a répáját, a jogsiját, A Bárdolatlan Nyúlember is visszatér, mert „az izéjét azt már nem vehetik el”. (Most látom, hogy dedikálás helyett egy unikornisszarvú emberkoponyát rajzolt nekem a szerző: megható, ezúton is köszönöm.)
„Csá! Zsófi vagyok, tanulok és épp nincs hüvelygombám. Csak menstruálok.” Ezt már a Hüvelygomba második számában olvasom, Zsófi mellett hárman vallanak arról, milyennek látják a nők helyzetét Magyarországon. Zsófi, mondjuk, „nem látja a nők helyezetét”, de vannak sejtései, „van, akinek jobb, van, akinek szarabb”. Előfordult már vele, „hogy megtaperoltak az utcán hazafelé, de visszacsaptam, aztán persze bőgtem”. Emma, az ifjú anarchista ökofeminista szerint a helyzet „szar”, például mert „a nők is tökre illeszkednek ezekhez a faszságokhoz, sok az antifeminista nő (wtf)”. Szintén femista fanzine a Zina, a friss számban a nemi erőszakkal kapcsolatos tévhiteket (begerjedt idegen a sötét sikátorban) ütköztetik a valósággal (hatalmát erőszakkal bizonygató, általában ismerős férfi). Nem a szövegre, hanem az egyedi grafikára fókuszálnak, profi képzőművészek a készítők, csakúgy, mint a szexről, önkielégítésről és személyes szabadságról szóló Eden Zine esetében. A Háttérzaj leginkább self-published irodalmi folyóiratra hasonlít, a Mimóza naplószerű jegyzeteiből pedig egy szegedi lány felnövéstörténete rajzolódik ki onnantól, hogy „…utálok lány lenni. Ezért is utálom a szüleimet… mert lány lettem”, odáig, hogy „mire elviszem fénymásolni ezt, addigra már annyi idős leszek, mint anyám, amikor megszült.” A punkzenének szentelt Penészvirágot egy srác csinálja, kérdezem tőle, hol lehet később megvenni a zine-t, mert elköltöttem a pénzemet olcsó tetoválásra, büszkén válaszolja: „Sehol, max. írj egy mélt”. Még jobb beszélgetésbe bonyolódom a csinos death metal/grindcore fanzine, a Blast árusítójával, aki egy pillanatig sem leplezi csalódottságát amiatt, hogy nem vágom egyből a dél-ausztráliai Meth Lepparddal most splitkazit kiadó kiskunhalasi metálbandát, a Jacket. (Bandcampen meghallgattam hazafelé, egy szám tetszett, az Illuminazi.)
A Symposion folyóirat elképesztően gyönyörű régi számai, az Artpool-féle 95-ös Sajnos István-projekt vagy a 2011-ben fiatal művészek által alapított Csakoda-csoport kiadványai megfelelő kontextusba helyezik az elmúlt években érzékelhető zine-robbanást. Egyre aktívabb a Hurrikán Press, a Bpzines vagy a nemrég alakult Vulkán kiadó. Az Ukmukfukkot pedig három lelkes alkotó – Marjai Petra Lilla, Lerch Julcsi, Sebesvári Soma – önerőből, támogatás nélkül hozta össze idén másodszor. Forr a színtér, egyre többen választják az önkifejezésnek ezt a végtelenül szabad és nem kevésbé anakronisztikus módját. Legyen a szerző ifjú költő, tapasztalt grafikus, végzett médiaművész vagy punkrajongó, úgy látszik, ma a szubjektív dadaista irónia az új őszinteség. „Kétszer ellyukasztott vonaljegybe csomagolt rágógumi vagyok a kabátom felső zsebében”, olvasom, bár ebből nem lenne jó irodalmi tetkó.
Ankert, április 30.–május 1.
