Mindenesetre reménykednénk benne, hogy az ősz majd nyugodtabb húrokat penget, de elnézve a kékbe butult utcákat, erre sem igen látni esélyt. Az éterből mindeközben, mint a záporeső, szakadatlanul hull ránk az idegenellenes mantra különféle hangsorokba burkolva – egyik csatornán harcosan, a másikon hitetlenkedve, a harmadikon fásultan forognak szóban a menekültek. És már-már ott tartunk, hogy hálálkodva tapasztjuk fülünket a hangfalra, ha a halszagú ország szólal meg, mert azon legalább somolyogni lehet. Hát akkor hogyne ugranánk föl ültünkből, amikor belefutunk a Katolikus Rádión a Kitalálom!-ba, szinte véletlenül, már ha véletlent emlegetni nem eleve szentségtörés ezzel a csatornával kapcsolatban.
A műsorszám alcíme szerint zenei közelkép, akármit is jelentsen ez egy rádiós program esetében.
A zenei-műveltségi vetélkedő minden áldott hétköznap tizenöt percben jelentkezik az ebéd közbeni-utáni (étvágya válogatja) műsorsávban. Nem tudni, ki szerkeszti (amiből arra következtetünk, hogy mindig az aznapi házigazda), mint ahogy azt sem igen kötik az orrunkra, hogy miben áll a nyeremény. Biztos, hogy kapnak valamit a megfejtők, akik jelentkeznek is válaszaikkal nap mint nap, csak hát nem ettől érdekes a Kitalálom!.
Nyilván nagyon olcsó lenne azt mondani, hogy a lejátszott zenék miatt szerethető igazán ez a műsor, miközben ez is tény. Ám lehetnének akármilyen jól kiválasztottak a zeneszámok, ha már az őket felvezető kommentároknál hagynánk a fenébe az egészet, mint ahogy az nem is olyan ritkán valóban előfordul. Azonban a Juhász Előd, Magyar Kornél, Boros Attila műsorvezetői trió éppen abban nagyszerű, hogy néhány szóval, egy-egy beékelt, jól meghúzott anekdotával felkeltse a mégoly laikus érdeklődő figyelmét az elkövetkező hanganyag iránt. Miközben a kommersz rádiókon (nota bene, a Petőfin legalább annyira, mint kevésre taksált kereskedelmi társain) egyeduralomra tett szert a számcímek művidámkodva beordibálásának késő modern technikája, addig itt, a Kitalálom! világában épp elég elsuttogni a szavakat. Juhászék azt a régi iskolát támasztják fel még egyszer, és talán utoljára, amely nagyrészt, ha nem is egészen, már a Bartókról is kiveszett. Persze a jól artikuláltság és a nyelvtani helyesség (az ö-zés tökéletes hiányával együtt különösen) épp úgy hathat modorosságnak, akár a hangoskodó szájtépés, de az biztos, hogy – már csak mennyiségi alapon is – jóval kevesebb benne az érdemi jelentés nélküli salakanyag.
Az elmúlt időszak főszereplője elsősorban Antonín Dvořák volt, és az ő különös sorsú I. szimfóniája; több adás is vele foglalkozott, sőt várhatóan vissza is tér még hozzá a Kitalálom!, de ezt, feltesszük, kevesen bánják. Mint ahogy arra sem igen lehet panasz, hogy a derék cseh zeneszerző mellett Haydn vagy Berlioz is labdába rúgott még, az ínyencségszámba menő Amilcare Ponchielliről és az ő Giocondájáról nem is szólva. Mint látható, nemcsak a műsorvezetői stílus, de nyilván a zenei ízlés is nemes emelkedettséget mutat, habár történik kísérlet, talán nem is sikertelenül, egy szélesebb spektrum megmozgatására is. Egyrészt José Carrerasszal végigénekeltetik az operaslágerek jelentős részét (már amennyire ez belefér a műsoridőbe), és ha ez nem lenne elég, akkor még a Moon Rivert is, másrészt saját adást kap a Juhász által a „soul királynéjának” titulált Diana Ross is – és csodák csodája, nem lóg ki a heti programból.
A Kitalálom! úgy viszi tovább a klasszikus zenei vetélkedők hagyományát, hogy közben finoman újra is hangolja. Nincs benne túl sok látványos gesztus, és nosztalgia is csak egy csipetnyi. Éppen ezért lehet sallangok nélkül örülni neki.
Kitalálom!, Magyar Katolikus Rádió, augusztus 25.–szeptember 2.
