Amikor Sztupa és Troché az életlen, szemcsés, homályos illatokkal kereskedtek, valójában az átélt és az átéletlen, épp csak megtapasztalt dolgok közi teret kutatták: magát a különbséget. Sztupa huszonötször végigment ugyanazon az éjszakai útvonalon. Először egy éjszaka alatt lejárta mind a huszonöt etapot; alig két kilométeres szakasz, sötétedéstől reggelig meg is volt vele, bár a végén már lógott kicsit a bele. Második nekifutásra éjszakánként egyszer ment végig a Napsugár kisvendéglőtől a faluvégi temetőig tartó úton: huszonöt éjszakán át pontban éjfélkor nekivágott, s ment, hogy beléivódjanak a neszek, a szagok és kanyarok. A szegélykő, amiben huszonötödször is elbotlasz. A fák lombja, ami még feketébbre festette az éj sötétjét. Merről jönnek a csillagok, hogy borul össze a Göncöl a kutyaugatással, honnan érkezik a szél, már ha van kedve hozzá. Aztán egy évig felé se nézett a környéknek, valahol egy közeli világvárosban próbálta felidézni magában lépésről lépésre az egészet. Aztán meg leírni. Elmesélni egy idegennek. Szinte napra pontosan egy év múlva pedig visszatért, s remegve várta az éjfélt. Az éjfél aznap nem jött el, de Sztupát ez nem zavarta, ő a karórájára hagyatkozott csak. Amikor a mutatói a tizenkettőn összeértek, nem kérdezte Sztupa senkitől, hogy most odakint éjfél van-e vagy nincs, nekivágott. A Napsugár kisvendéglő már rég bezárt, igazság szerint hétfőnként ki sem nyitott, az utca néptelen volt, éppen úgy, mint egy évvel azelőtt. Troché pont az ellenkezőjét csinálta. Odament, ahol még sohase járt, délután ötkor, amikor a legtöbben voltak az utcán; mentek haza az emberek a munkából, dudáltak az autók, s szekerek és biciklik akadályozták a forgalmat, igen, ő akkor vágott neki az útnak egy ismeretlen kisvendéglőtől egy ismeretlen faluvégi temetőig. Szerencsére ez a táv is úgy két kilométernyi volt. Troché szándékosan próbálta lefojtani az érzékelését, se látott, se hallott, ment csak, nézett a lába elé. A teste nem itta be a tájat, arra figyelt csak, hogy ne lökje fel egy siető gyalogos a járdán, s az úton átkelve bevárja, hogy alulról is, meg Pest felől is elhaladjanak mind a kocsik. Ment, mintha ott sem lenne. Aztán egy hétig nagyon intenzíven elfoglalta magát valamivel, schnell partikat játszott a Néphadsereg téren százforintos alapon, halmozódó nyereményalappal, ami piszok nagy pénznek számított akkoriban, s a játék is emberfeletti koncentrációt igényelt. Majd egy ilyen hét után próbálta meg elmesélni, hogy is ment ott az ismeretlen kisvendéglő és az ismeretlen faluvégi temető között.
Pénteken (2-án) Woody Allen látogat Manhattanbe, fekete-fehérben, a vonata pedig nem más, mint a hat húszas és a Cinemaxról indul. Budapesten tán ezt a filmjét előzte meg a legnagyobb várakozás, közvetlenül az elementáris hatású Annie Hall után jött, s tudta mindenki, hogy még a nőnél is nagyobb szerelméről szól majd, a városról. Ehhez képest a Manhattan annyira fekete-fehér volt, hogy az már szürke, s a szürke pedig unalmas. Határozottan úgy tűnt, hogy Woody Allennek semmi nem jutott eszébe Manhattanről, csak az, hogy szereti. Ez a legtermészetesebb érzés egy közvetlen hozzátartozónkkal kapcsolatban, a világon nem gondolok semmit róla, csak szeretem, szeretem. De tényleg nem lehet könnyű filmet csinálni belőle. A Cinemax 2 már délután benyomta mindennek az előlegét, hiszen a Szerelem és a halál Woody Allen és Diane Keaton négy évvel korábbi, méltán feledett próbálkozása.
Szombaton veszkóakció: este háromnegyed tizenegykor Django elszabadul a Tv2-n, éjjel fél kettőkor pedig a Félszemű figyel be a Paramount Channelre.
Vasárnap Pulp Fictiont nyomnak a Parák este tízkor, a Duna pedig belefog Agatha Christie Bereshfordék viselt dolgait tárgyaló ciklusának hatrészes brit sorozatváltozatába. Ezek közül tán az N vagy M a legjobb, de igazából meg sem közelítették a Poirot- vagy Miss Marple-történeteket. A sorozatokkal is ugyanez a helyzet.
Hétfőn egy 1973-as olasz krimi Alain Delonnal: Tony Arzenta este a Cinemaxon. No tv!
