Amikor Sztupa és Troché Ómafa Jugoszláviában viselt dolgait – tisztán tanulmányi, ha tetszik, művészi okokból – vizsgálták, a döntő kérdés persze az volt, hogy kémkedett-e nevezett vagy csak adta a hülyét, ahogy szokta. Csakhogy már a legelején mellékvágányra csúszott a vizsgálat. Az első szembeötlő dolog ugyanis az volt, hogy Ómafácska milyen sok különböző közlekedési eszközt használt a feltárásra váró útja során. Autóstoppal lement a haverokhoz Balatonra, nyár volt, meg a „hagyományos” Omega-turné (a trupp egy szerencsésebb időszakában, ekkor használták először tán a füstgépet, Ómafa később arról beszélt, hogy Amo szappan szaga volt a füstnek). Mentek az ürgék föl-alá a déli parton hangversenyről hangversenyre, de egyik este, amikor már mindennek vége volt és aludni kellett volna kicsit az épp soros vasútállomáson, Ómafa mindenki megrökönyödésére felpattant az épp kihúzó nagykanizsai személyre: integetett a lépcsőről a társaságnak, cső, gyérek (így beszéltek akkor) – hajnali járat, vitte a szakikat meg Ómafát. Nagykanizsán aztán buszjegyet váltott Zágrábig, 124 forint volt, nem olcsó mulatság. A határon felszállt a jugó vámos, mit hoztok, magyarok, kérdezte, aztán le is szállt, s félrevonta a sofőrt, el is tűntek pár percre. Ómafa kicsit izgult a száz márkája meg a száz guldene miatt, de körülötte nyugodt kofák tanyáztak. Zágrábban mlincit evett, s felkapott egy rijekai buszra, valamivel olcsóbb volt, mint az előző, éppen csak. A rijekai buszpályaudvar kicsi volt, s kurva jó helyre tették, mindenféle nyugdíjasok hemzsegtek ott, szobe, szobe kiáltásokkal vegzálván az érkezőket. Nem is mindhiába, így Ómafa másnap vagy harmadnap este hatkor behajózott, 24 órás hajóút Dubrovnikig, ehhez képest másnap délelőtt tízkor már ott volt (hogy jött ki a huszonnégy, rejtély, lehet, hogy továbbment Kotorig, és hát addig is összevissza csellengett éjnek évadján a szigetek közt, innentől aligha hasított). Útközben felszedett egy nyugatnémet motoros bandát, akik két nap múlva visszavitték Splitig. Ott is piszmogott pár napot, s megint vonat, Split–Budapest, na, az tényleg volt 24 óra. Öt-hat nap lehetett az egész út. De a sok mindenféle közlekedési eszköz hatása alatt Sztupa és Troché inkább arról kezdtek beszélgetni, hogy a tömegturizmus simán kiiktatta a játékból a vándort mint embertípust, s hogy ez most jó-e vagy sem, és nem érdekelte tovább őket, hogy Ómafa mi járatban is volt.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!
