Trokán Nóra a fotózásról: Ösztönösen dolgozom

Albumba rendezte színésztársairól készült fotóit: képei intim, zárt térbe kalauzolnak, megmutatva a színpadra lépés előtti pillanatokat. Trokán Nóra színésznővel a fotózásról, technikákról, pályájának alakulásáról beszélgettünk, meg arról, mi változott azóta, hogy először dolgozott együtt Zsótér Sándorral.

magyarnarancs.hu: Mikor kezdtél fotózni?

Trokán Nóra: Már gyerekkoromtól fogva ott volt mindig a kezem közelében a fényképezőgép. Gimnazistaként vettem meg az első komolyabb gépet, egy analógot, amivel az osztálytársaimat fotóztam. Hobbi volt mindez, ám aztán 2010-ben megvettem az első profi, digitális gépem, akkor még csak azért, hogy ne legyen gond a képek állandó előhívása. Végigfotóztam egy utazást Egyiptomban, és feltöltöttem a fotókat Facebookra, ami akkor még nagyon új dolog volt. És váratlanul nagyon jó visszajelzéseket kaptam. Emlékszem a pillanatra: a szálloda számítógépes termében ültem, és elgondolkodtam, lehet, hogy komolyabban kellene a fotózással foglalkoznom. Hazajöttem, és elkezdtem nyaggatni a kolléganőimet, hogy ilyen-olyan projekteket, sorozatokat csinálnék velük. Aztán később már sokszor ők kérték, hogy csináljak róluk egy-egy képet, mert kellene ebbe vagy abba az újságba. Szépen lassan bekúszott az életembe a fotózás, de sose akartam magam fotósként eladni.

magyarnarancs.hu: Készült színházi plakát is fotódból. Majd az első felkéréseid egyike a Katona társulatának portrésorozata volt. Milyen jellegű fotós munkáid vannak?

TN: Még az egyetemen fotóztam a tanári kart, eztán jött a Katonától a felkérés. Ott már nem csak az volt, hogy kimegyünk az erdőbe, lövünk pár képet, hanem be kellett állítani a fényeket, profi körülményeket kellett teremteni. Az volt az első tényleg hivatalos munkám. Kértem hozzá segítséget, praktikákat persze, de alapvetően egyedül kellett megbirkóznom a feladattal. Hál' istennek, jól sikerült. Aztán szép lassan jöttek a magazinos felkérések, címlapra is.

magyarnarancs.hu: A portréid a legismertebbek.

TN: Zavarban vagyok, amikor a fotózásról kell beszélni, mert ösztönösen dolgozom, semmiféle konkrét elképzelés nincs a fejemben. Egyszerűen csak szeretem az emberi arcot, a személyiséget megmutatni. Sokszor teljesen mások az emberek a lencsén keresztül, megváltozik az arcuk. Lehet, hogy valakiről előzetesen azt gondolnánk, mennyire fotogén, aztán kiderül, hogy nehéz róla jó képet csinálni, mert úgymond szétesik az arca. De működik az ellenkezője is. Mikor fölemelem a gépet, és azt kell, hogy mondjam, hogy hoppá, a lencse valamit elvarázsol.

 

Trokán Nóra

Fotó: Németh Dániel

magyarnarancs.hu: A portréfotózáshoz azért intimebb viszony kell. Könnyen teremtesz kapcsolatot?

TN: Ez a leglényegesebb része a munkának. A színészekről például azt feltételeznéd, szívesen fotózkodnak, ám ez nagyon nagy százalékban nem így van. Hirtelen civilekké válnak, akik teljesen befeszülnek a kamerától. A munkájuk része ugyan a szereplés, de valahogy a fotózás más helyzet, az ember mégiscsak lemeztelenedik. Nehéz az is, amikor a fotón közvetíteni akarsz valamit, mondjuk, vonzó vagy csábító akar lenni a kép alanya, és ezt meg kell, hogy mutassa nekem. Zavarba ejtő helyzet, épp ezért megpróbálom oldani. Például azzal, hogy konkrétan nem intsruálok, csak ha látom, nem olyan előnyös az adott szög, vagy valami nem stimmel. Amúgy sem szeretek beállítgatni senkit, mert egyszerűen azt érzem, hogy akkor rögtön megszűnik az, amitől a portré érdekes.

magyarnarancs.hu: Hogy jött az ötlet, hogy Mielőtt címmel albumba rendezd a képeket?

TN: Körülbelül 7-8 éve voltam Londonban, és a National Theatre könyvesboltjában megláttam egy albumot, amelynek épp a színpadra lépés előtti pillanat volt a témája. Arra gondoltam, milyen jó lenne, ha magyar színészekről is készülhetne ilyen könyv. Nem hagyott nyugodni, mert arra gondoltam, talán nekem menne, hiszen a téma ötvözi a színészetet és a fotózást, az én jelenlétemtől nem zökkennének ki a kollégák. Sok minden történt, érlelődött bennem az ötlet, aztán az első karantén előtt elkezdtem bejárni a színházakba, majd bezártak a színházak, és mikor újra kinyitottak, akkor intenzívebb munkába fogtam, és elkészült a Mielőtt című anyag.

magyarnarancs.hu: Miért lehet érdekes épp ezt az intim, sokak számára titokzatos momentumot megőrizni a színészek munkájából?

TN: Mert ez még nem lett megörökítve. A három ember, akik az ajánlást írták a könyvhöz (Dobos Tamás, Juhász Anna és Zsótér Sándor) nagyjából ugyanazt emelték ki:

van az arcokon egy szinte félelemszerű izgatottság, olyan, mintha az ismeretlenbe ugrás előtti pillanatot rögzítettem volna.

Ahogy installáltam a kiállításra a fotókat, feltűnt, hogy tényleg mindenkinek koncentrált, komoly arca van. Sokszor, amikor egymás között vagyunk, ez fel se tűnik.

magyarnarancs.hu: Szabadúszó vagy. Játszol eleget?

TN: Igen. Az utóbbi pár évben tudatos döntésem volt, hogy kevesebb színházi munkát vállalok, többet szeretnék filmezni ugyanis. Ha az ember full time színházban játszik, akkor vagy nem fér bele a film az idejébe, vagy ha mégis sikerül összeegyeztetni, hosszútávon kizsigereli magát. Azt éreztem, hogy a pályám első tíz-tizenkét évében a színház került előtérbe, csodálatos és nagyon intenzív időszak volt, sok olyan szerepet játszottam, amit csak kívánni lehet. De egy idő után tudatosult bennem, hogy más dolgok is érdekelnek.

magyarnarancs.hu: A filmezés terén bejött, amire vágytál?

TN: Többnyire igen, vannak lehetőségeim. Szeretnék több nemzetközi filmben dolgozni. Nagyon izgat, hogy ne az anyanyelvemen játsszak. Volt több lehetőségem is az utóbbi pár hónapban, angol nyelven Magyarországon forgatott külföldi filmekben, sorozatokban játszani. Az egyik ilyen a Halo, ami egy őrült világban játszódó sorozat, most már nagyon régóta forog, jó ideje Magyarországon forgatják, ebben a tesómmal együtt játszottam. Vagy volt nemrég egy, az eddigi nemzetközi munkáimhoz képest nagyobb szerepem egy egyszerre western, zombi, akció, vígjáték sztoriban, ami nagy kihívás és nagyon más élmény volt, mint az eddigi filmes munkáim, de erről egyelőre bővebben nem beszélhetek. Aztán nyáron leszerződtem egy dán székhelyű, nemzetközi színészügynökséggel, így elkezdtem hivatalosabban is ebbe az irányba mozogni.

magyarnarancs.hu: Van még egy másik szenvedélyed a fotózás mellett, a lovaglás.

TN: Pici korom óta lovagolok, olyan három éves voltam, mikor először ültem lovon. Kisebb-nagyobb kihagyásokkal, de mindig jelen voltak a lovak az életemben. Nyolc évvel ezelőtt lett nekem is saját lovam. Vele kezdtem el azt a fajta munkát, ami azóta is meghatározza a lovas életemet. Ez a suttogó módszer, vagy másképp erőszakmentes lókiképzés, kommunikáció ember és a ló között.

magyarnarancs.hu: Hippológia szakra is jártál. Mindezt ott tanultad, vagy az csak az alapokat jelentette?

TN: A hippológia szakon mindent meg lehet tanulni a lovakról, a biológiájuktól kezdve az anatómiájukon át, a történelmüket, illetve a különböző lovas szakágakat is. Gyakorlati képzést is kaptunk a militerytől kezdve a lovasíjászatig, jártunk díjugratásra, díjlovaglásra. A suttogó módszert Lezsák Leventétől tanultam.

magyarnarancs.hu: Milyen technikákkal lehet közel kerülni egy állathoz?

TN: Van egy nagyon pontos módszer, amit követve el lehet kezdeni dolgozni a lóval. A lovak, mint zsákmányállatok ösztönrendszerének kihasználásán alapul a munka, a módszer ehhez nyúl vissza. Ez egy nagyon egyszerű és egyben bonyolult módszer, azt utánozza le, amit a ménesben egy domináns ló csinál a többi lóval. Ezáltal érjük el annál a lónál, akivel épp dolgozunk, hogy elfogadjon vezetőnek.

magyarnarancs.hu: A Zsótér Sándor rendezte Hippolütosz című darabban egy ló is a partnered volt.

TN: Nem én találtam ki, hogy így legyen, de annyi utalás van a szövegben a lóra, hogy végtére is adta magát a lehetőség.

Zsótérnak időről időre vannak őrült ötletei. Berkenyét teherlifttel hozták fel a negyedikre, a Nemzeti Színház Kaszás Attila Termébe, ami nem nagyszínpad, hanem egy elég kicsi tér.

Erős hatást keltett, mikor egyszer csak megjelent egy 500 kilós állat és simán elsétált a nézők előtt. És még vágtáztam is vele. Nagyon erős pillanat volt.

magyarnarancs.hu: A találkozás Zsótérral különlegessé tette a pályádat.

TN: Nagyjából akkor találtam meg a színészi hangomat, amikor először dolgoztunk együtt Kecskeméten. Addig úgy dolgoztam, hogy azt éreztem, mindig meg kell felelnem valaminek vagy valakinek. Aztán volt egy próba – már nem az első –, és valami történt, valami megváltozott. Nem értjük azóta sem, mi történt ott. Ám egyszer csak azt éreztem, hogy na, ez teljesen más. Azóta volt 11-12 bemutatónk. A Zsótérral való munka hiányzik, de biztos lesz még rá lehetőségünk. Nem baj, ha az ember egy pici szünetet hagy, pláne egy fontos munkaviszonyban, hogy újratermelődjön a figyelem, a kíváncsiság a másik iránt.