Ez a mottónak is beillő mondat Hajdú B. István szájából hangzott el a labdarúgó-bajnokság hétvégi fordulójának rádiós közvetítése során. Normális esetben átsiklanánk rajta, esetleg röhögcsélnénk egy kicsit, vagy – különösen, ha a Lombard Pápa Termál FC (sic!) szurkolói lennénk – legfeljebb lebiggyesztenénk az ajkunkat rosszallón. De hát hol van itt normális eset? Csupa görögtűz és karnevál az életünk, különösen, ha ilyen izgalmas meccseket is játszanak nekünk.
Mert ugye az még nem lett kimondva sehol, hogy ezeket a meccseket nem nekünk játsszák. A rádióban is valami olyasmire gondolhattak, hogy ez, amit mi itt focinak hívunk, mégiscsak számíthat a fogyasztói érdeklődésre, és hát megszokásból és rögeszméből, gyávaságból és unalomból még senki nem mondta ki komolyan, hogy nem, ez az egész tényleg senkit sem érdekel. Mi mindenesetre örülünk neki, hogy visszahozták a hétvégi körkapcsolásos közvetítés intézményét, ha másért nem is, azért mindenképpen, mert gyerekkorunkat juttatja eszünkbe, mint a kólaszörp meg a turbórágó – igaz, azok sem hiányoznak különösebben, de ha elénk teszik, most is azonnal kapunk utánuk. A lényeg, hogy 2009-es megszűnte után (akkor, ha minden igaz, a liga kért volna túl sok pénzt a közvetítésekért, ami megint csak egy elég abszurd elem ebben a sztoriban) idén tavasszal diadalmasan tért vissza az éterbe a magyar stadionok leírhatatlan hangulata.
Nem ironizálnánk, ha lenne bármilyen részlete ennek az egész ügynek, ami ne lenne önmagában is már olyan ironikus, hogy szinte elviselni is nehéz. Még szerencse, hogy mintha maguk a kommentátorok is ezen a véleményen lennének, így nincs az a kellemetlen interferencia, ami amúgy a közrádió hallgatása közben olyan gyakran megtölti az étert. A vezető riporter Novotny Zoltán, de ugyanúgy Hajdú B. István és a még leglelkesebbnek tűnő Marosréti Ervin is épp annyi fanyarsággal közelítik meg a tárgyukat, amennyi szükséges a túléléshez. Tehát jó sokkal. A műsor így már nem is a meccsek miatt érdekes, ha érdekes egyáltalán bármiért is, hanem a szakemberek finoman csípős, lemondó, de nem nihilista, kritikus, ám mégsem világfájdalmas megjegyzései miatt. „Halenár a világ végéről lő és a világ végére is küldi ezt a labdát”, mondja Novotny, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga, és lehet, hogy tényleg az is. Vagy Hajdú B. ugyanígy: „Tulajdonképpen a mérkőzés a második gólig volt, hát, valamelyest izgalmas, mert addig benne volt a levegőben, hogy a Pápa talán talál egy gólt valahogy, persze kapura lövés nélkül ezt nehéz.”
Az egész jelenlegi körkapcsolásban két dolog igazán figyelemre méltó: egyfelől az, hogy mintha ismét kettős beszéd működne egy nemzetinek gondolt ügy körül (hivatalos propaganda vs. a szakemberek sorok közötti térben kibomló ironikus beszéde), másfelől meg, mintha a magyar foci magasabb szinten is, illetve közvetlenebbül is camppé vált volna – a fogalom Susan Sontag-i értelmében. Vagyis a rossz ízlés, az ironikus giccs, a kifordított silány minőség szubkultúrájává. Ezt láthatnánk a stadionokban, ha kimennénk, de – a legfrissebb adatok szerint – nem megyünk.
Van egy film, most mutatták be a magyar mozik, gagyi vígjáték ZS kategóriás alakításokkal, már az ajánlója is magáért beszél: „Egy balféknek is jár a boldog esküvő. Doug legalábbis ebben reménykedik, így menyasszonyának, álmai nőjének azt hazudja, hogy rengeteg barátja van, vagy hét vőfélyt szervezett már a legjobb cimbikből, és a tanúja pedig a legeslegjobb haver lesz.” Nem túl érdekes, nincs is agyonreklámozva, arra van, hogy a nagyobb produkciók közötti üres helyet kitöltse. Na, ezt a filmet a hétvégén többen látták, mint az összes magyar élvonalbeli meccset együttvéve. És ezen túl nincs is nagyobb tanulsága a dolognak. Az egyik gagyi tisztességesen az, és funkcionál a maga helyén, a másik gagyira meg rámegy ingünk-gatyánk, fele királyságunk meg a felnövekvő generációk életkedve, ráadásul a kutya se kíváncsi rá. Mi mégis azt ajánljuk, hogy a körkapcsolásokba hallgassanak bele a kedves rádiózók – közös kis valóságunk alaposabb megismerése érdekében.
MR-1 – Kossuth rádió, április 4.
