Amikor Sztupa és Troché áthajtottak Búzakalász városán, csak meresztgették a szemüket végig a főutcán – valahányszor, ha arra jártak. Akár a főváros felől mentek, akár a főváros felé tartottak, lassítottak, és kibámultak az utcára. Ezlipár Gyulát keresték, sokszor látták is, mondhatni a városkép része volt, ment dzsekiben, rendszerint előre, a járdán. Akkor is a városkép részének számított, amikor éppen nem ment, s ez persze jóval többször volt így, hiszen egy nap 24 órából áll, s gépkocsival áthaladni Búzakalász városán aligha több 4-5 percnél, inkább valamivel kevesebb is. Hogy Ezlipár Gyulának mennyibe tellett áthaladni gyalogszerrel a városon, arra nézvést persze nincs adat, legfeljebb korábbi dolgaiból következtethetnénk, de az annyira esetleges lenne, ami már jószerivel alaptalannak nevezhető. Ráadásul sem Sztupa, sem Troché nem szelte át minden áldott nap Búzakalászt. E csekély valószínűséghez képest viszont tényleg sűrűn látták a szembejövő vagy éppenséggel velük egy irányba tartó Ezlipár Gyulát. Ezlipár tehát a haladás embere volt, ugyanakkor esendő is, mint mindannyian, hisz finoman szólva is kötött pályán haladt. Egy régebbi képen az Urak asztalán állva látta Sztupa és Troché Ezlipár Gyulát. Áll ott a Gyula, hátán egy tök üres, merevítő nélküli hátizsák, s gondolkozik, az arcán derűs tanácstalanság, el kéne gyorsan indulni, de hová, Visegrádra vagy Szentlászlóra? Tényleg, hova, húzza fel szemöldökét a képen Gyula, de áll csak egy helyben, s mintha még lengetné is egy kicsit a szél. Nem lengeti, persze, vagy aki azt hiszi, hogy lengeti, az nem látta a visszatérő Ezlipár Gyuláról készített, kettes számú képet, amin a hátizsákja szakadásig van tömve mindenféle furcsán kidudorodó tárgyakkal, szinte nagyobb, mint a madárcsontú fiatal Ezlipár. Na, ezen a képen tényleg lengedezik; áll egészen lecövekelve, kibillenteni egy Takamiszakari sem tudná, de bokától fölfelé határozottan leng. Áll a bejárattal szemben az Urak asztalán a hatalmas zsákkal, és leng. Mindegy, hogy Visegrádon volt végül is, vagy Szentlászlón, most nem tudja, mitévő legyen, mit kezdjen ezzel a bejárattal, mit kezdjen ezzel az egész szituációval, csak leng, odaragasztva a lábát a talajhoz, valami Epokittnál is erősebb elszánással. Mi azért menjünk tévézni.
Szombaton (14-én) elkezdődik az ünnepi bullshit, a sunyi közszolgálati alibizés és az „ezt az estét úgyis elviszi az ördög” nemes gondolata köré szervezett kereskedelmi ócsítás. Így tényleg mindent visz a patás, de mi persze megnézzük a Story 4-en fél tízkor a Ronin cimű turisztikai alapú öldöklést, mert télen is kiülnek benne az emberek a teraszra, még ha hamarosan fel is robbantják őket, vagy csak elsodor a vérbe mindenkit egy fékevesztett autós üldözés.
Vasárnap csúcsra jár mindaz, amit a tegnapi napról leírtunk, de aki szemes, az most sem marad muri nélkül, hiszen a nagy átalakuláson (anyám, borogass!) átmenő Duna Tv (még a rádióújságban is rosáltak miatta) 0.15-kor egy 2014-es Miladyt ad, ami mégiscsak arról szól, hogy a kalandok és a kalandorok nem a józan észtől indulnak be, s e tény olykor megnyugtató is lehet. Kilenckor a Film Mánián egy brit tévéfilm mindkét részét leadják, A túsztárgyaló persze nem olyan nagy gurítás, de nem is vacak, a műfaj pedig tök állat.
Hétfőn az m2 este fél tizenegy után elkezdi elölről a Gyilkosság című amerikai sorozatot, ami az utóbbi idők egyik legügyesebb tévés remake-je. Bár a későbbi évadaira (a harmadik, negyedikre) nem sikerült sok újat mutatnia, s a régit is csak fáradtan adta. A Film Mánián délután fél háromtól az Azok a csodálatos férfiak c. filmmű mesél a világ legőrültebb repülős versenyéről, rögtön utána meg az És Isten megteremté a nőt c. forradalmi marhaság hezitál azon, hogy most dalol-e valami, vagy éppenséggel nyikorog.
Már eddig is voltak a héten ilyenek, de innentől két csatornából (Duna, Film Mánia) is ránk dőlnek a hatvanas-hetvenes évek makaróniwesternjei, Djangóstul, mindenestül. Tévézni még mindig nem kötelező.
