Nyelvében él

  • Dunajcsik Mátyás
  • 2013. szeptember 19.

Jégfölde

Izlandon harmincszor kevesebben élnek, mint Magyarországon, az izlandi könyvpiac méreteiben és számaiban viszont kísértetiesen hasonlít az itthonira. Az egy lakosra jutó, évente kiadott könyvek száma a világon itt a legmagasabb. Miért?

Három hónappal ezelőtt, amikor megérkeztem ide, ez volt az egyik legfontosabb kérdés, aminek a végére akartam járni. Kíváncsi voltam, mik azok a technikák és módszerek, amelyekkel ez a kiugróan magas szám legalább valamennyire magyarázható, és persze, hogy vannak-e ezek között olyan dolgok, amiket akár itthon is lehetne hasznosítani.

false

A vizsgálódás során azonban arra jutottam, hogy valószínűleg teljesen rossz oldaláról közelítettem meg a kérdést. A helyzet az, hogy nagyon úgy tűnik: az izlandiak irodalomkultusza sokkal kevésbé tudatos olvasás-népszerűsítési törekvések eredménye, mint inkább adottság, ami főleg történelmi okokkal magyarázható.

Egyfelől adott egy kultúra, aminek az építészeti öröksége alig néhány száz évre megy vissza, népzenéje, népművészete alig maradt meg, a történelem viharai pedig inkább elkerülték, mint átformálták (leszámítva persze az amerikai hatást, ami viszont szintén nem régebbi hatvan-hetven évnél). Ezzel szemben a nyelve alig változott valamit az utóbbi ezer évben, a híres középkori sagák pedig máig nemcsak a mindenkitől elvárt általános műveltség részét képezik, hanem az átlag izlandiak napi olvasmányának számítanak. Vagyis a nemzet emlékezete, közösségalkotó ereje, identitásuknak legmélyebb alapja szinte kizárólag ez a csodálatos érintetlenséggel megmaradt nyelv.

Másfelől adott egy sok száz éven keresztül a világtól elszigetelten, logisztikailag nehézkesen működő társadalom, ahol elég hamar rájöttek, hogy karácsonyi ajándéknak a legajánlatosabb valami helyben elkészíthető, könnyen szállítható tárgyat választani, ami mégis jóval nagyobb és hosszabban tartó értéket képvisel, mint a fizikai tárgy, ami hordozza azt: erre pedig nyilván a legalkalmasabb a könyv. Ennek következtében az izlandi még a magyarnál is jobban karácsonyközpontú könyvpiac, ahol az ünnep előtti hetekben minden egyes izlandi háztartásba eljuttatott katalógus (benne az összes, az évben kiadott könyv listájával és rövid leírásával) olyan elengedhetetlen részévé vált az év végének, hogy komoly lakossági reklamációk sorát zúdítja magára az a postahivatal, amely nem szállítja ki időben a várva várt kiadványt.

false

Nagyjából ez a két faktor, plusz a valószínűleg a szomszéd szigeteken élő keltáktól átszivárgó kifogyhatatlan mesélőkedv adja az alapját az izlandi irodalomkultusznak, ami egyben azt is eredményezi, hogy az irodalom intézményrendszere és a közönséggel való viszonya jóval kevesebb innovációra szorult rá az utóbbi években, mint mondjuk nálunk. Erre remek példa a Reykjavíki Irodalmi Fesztivál programja, amelynek fő attrakciói az egyes meghívott külföldi szerzőkkel való félórás pódiumbeszélgetéseken túl az esti felolvasásszeánszok: ezeken az alkalmakon öt-hat külföldi és izlandi szerző olvas fel egymás után, rövid bevezetőket követően, mindenki a saját anyanyelvén. Ha izlandi a szerző, az angol fordítást kivetítik a színpad hátterére; ha angol anyanyelvű szerző olvas fel, az izlandi változat van kivetítve; ha pedig a szerző valamilyen harmadik, idegen nyelven olvas fel, úgy a közönség izlandiul értő része a kivetítőn, a többiek a kiosztott füzetekben lévő angol fordításokon követhetik a szövegeket. Nincs zene, vetítés, vicces intermezzók és átvezető társművészeti műsorszámok: csak a szöveg, amit az átlag néző az idő nagy részében vagy kivetítőről, vagy a programfüzetből olvas.

Magyarországról érkezve, ahol még a feliratos mozifilmek vetítésével is lassan felhagynak a mozik, mert az átlag magyar nézőnek még ennyi olvasás is a nehezére esik, ez a felállás a totális bukás mindennél biztosabb receptjének tűnik. Ehhez képest Izlandon a fesztivál mind a három napján zsúfolásig megtelik az Iðnó színház öt-hatszáz fős nézőtere, az összegyűlt tömeg pedig egy pisszenést sem hallatva üli végig a szünet nélkül, mintegy két órán keresztül zajló felolvasásokat – és láthatóan még élvezi is. Amikor pár hónappal ezelőtt először találkoztam a fesztivál szervezőjével, és megkérdeztem, milyen más művészeti ágakat vonnak be az irodalmi programokba, nem is igazán értette, miről beszélek. Ez egy irodalmi fesztivál, mondta, így aztán nem sok más van itt, mint színtiszta irodalom. A programoknak helyt adó Skandináv Házban persze nyílt egy kiállítás a fesztiválhoz kapcsolódóan (Nuka K. Godtfredsen grönlandi inuit illusztrátor egyébként zseniális festményeiből és képregényrajzaiból), a Harpa nagytermében tartott ünnepélyes megnyitón pedig elhangzott az egyik díszvendég, a chilei Antonio Skármeta két dalszövegének izlandira fordított, megzenésített változata – de mondjuk ez utóbbi is eléggé eltörpült az ezt követő négy-öt költő tízperces felolvasásai mögött.

false

Itthon eközben az irodalmi crossover éli aranykorát, amelyben lassan természetes elvárássá válik, hogy a szerző a szövegei mellett kapható és alkalmas legyen még egy sor más, irodalmon kívüli programban való részvételre is – legyen az akár divatbemutató, főződélután vagy pókerparti. (Lásd erről Karafiáth Orsolya elgondolkodtató írását az Olvasás Éjszakája kapcsán.) Vetítéseket, komolyzenei és jazzkoncerteket szervezünk egy-egy könyv köré, kétségbeesetten kapkodva bármilyen lehetőség felé, ami egy kicsit is el tudja feledtetni a nézőkkel, hogy valójában miről is van szó, mert pontosan tudjuk, hogy az „irodalom” önmagában inkább taszítja, mint vonzza a közönséget. A szövegek önmagában való élvezetéről ugyanis poroszos ismerethalmozásban és élvezetgyilkos szigorban tobzódó oktatási rendszerünk már rég leszoktatta az állampolgárok nagy részét, miközben a politikai elitünk jobb esetben teljes érzéketlenséggel, rosszabb esetben megvető viszolygással viszonyul az irodalomhoz – ezt pedig a lakosság többi része is sietve, szervilis bólogatással igyekszik mihamarabb elsajátítani tőle.

Ennyi lenne tehát a történet? Valóban nem lenne semmi, amit lehetne tanulni az izlandiaktól? Azért ez nincs teljesen így. Mert ott van például Reykjavík város kezdeményezése, az UNESCO City of Literature projekt, ami a skóciai Edinburgh, az ausztráliai Melbourne, az amerikai Iowa City, az írországi Dublin és az angliai Norwich után az első nem angol nyelvű városként Reykjavíkot is bekapcsolta az UNESCO által koordinált irodalmi városok közösségébe. Ez a státusz, amit az izlandi főváros 2011-ben nyert el egy 140 oldalas pályázat beadása után, egyáltalán nem jár semmilyen anyagi támogatással, legfeljebb a szakmai tapasztalatcsere lehetőségével, és a projekt azóta is a fővárosi önkormányzat kulturális osztályának egyik részeként működik (egyetlen főállású alkalmazottal). Viszont ennek kapcsán Reykjavík egész területén lépten-nyomon irodalomba botlunk: nemcsak a híres írók egykori lakhelyeinek falán olvasható információs táblák, hanem a betonra felfújt versek, a parkok padjaira erősített QR-kódokról lehívható irodalmi részletek, vagy éppen a Keflavíki Nemzetközi Repülőtér üvegfalaira felragasztott idézetek formájában is (angol és izlandi nyelven egyaránt).

false

Lehet, hogy nálunk is itt kellene kezdeni, de nem várni arra, hogy egyszer valakinek, valahol sikerüljön keresztülverekednie az éppen aktuális fővárosi önkormányzaton egy ilyen kezdeményezést. Hanem kimenni az utcára, és gerillában felfesteni azokat a Kemény István- meg Weöres Sándor-sorokat a betonra. Azokat, amik nemcsak először, a pad vagy a paplan alatt olvasva, hanem máig világítanak nekünk az éjszakában. És ha elegen vannak, talán lesznek olyan esték, amikor nálunk se megy le a nap, mint a fehéren izzó izlandi nyárban.

A szerző író, a Libri Kiadó szépirodalmi főszerkesztője. A cikkben kifejtett álláspont a sajátja. Ahogy a képek is.

Neked ajánljuk

Hol lehet ma tankolni?

  • narancs.hu

Listát készített egy autós portál arról, hogy az országban hol lehet és hol nem lehet 95-ös benzint tankolni.