A rejtett lakosság

Izland államelnöke egyszer azt nyilatkozta: „Mi, izlandiak kevesen vagyunk, ezért a régi időkben megdupláztuk a sziget lakosságát tündérekkel és más mesebeli lényekkel.” Az ország rejtőző lakossága pedig máig boldogan éli világát.

A tündérek, más néven „rejtett nép” (huldufólk) keletkezésére a legelterjedtebb verzió egészen a bibliai időkre megy vissza. Eszerint ők volnának Ádám és Éva azon gyermekei, akiket Évának nem volt ideje megmosdatni, amikor az Úr meglátogatta őket, hogy szemlét tartson az első család fölött, és akiket ezért Éva elrejtett Isten szeme elől. Persze hiába, az Úr pedig, amikor meglátta a hiányos gyülekezetet, a következő szavakat intézte Évához: „Ha te elrejtetted őket előlem, én is elrejtem őket előled.” Így aztán a megmosdatott gyerekekből lettünk mi, siralomvölgyi halandó emberek, a mosdatlanokból pedig a tündérek, akik az idejük nagy részét az emberek előtt láthatatlanul, dombokban és sziklákban élve élik – már ha békén hagyják őket, és nem kényszerülnek rá, hogy szép szóval vagy varázslattal megvédjék, ami az övék.

Ám ez csak az egyik változat; jó barátom, Sjón például egy egészen másik történetet mesél el a Rökkurbýsnir című regényében, ami végre-valahára nem már megint Évára keni az egészet. Sőt szerinte pont Éva érkezése előtt kezdődött minden, amikor a létezést éppen még csak felfedező Ádám magányosan kószált az Édenkert ezernyi gyümölcsöt termő fái között, és olyan nagy szükségét érezte a társaságnak, hogy amikor életében először meglátta a saját árnyékát, rögtön egy másik embernek nézte – s annak rendje és módja szerint azonnal rá is ugrott, hogy a magáévá tegye. Ami természetesen nem sikerült, a föld azonban, ahová a rászedett első ember magja mégiscsak kiürült, teherbe esett – és ebből születtek később az azóta is leginkább a föld alatt élő tündérek és más csodalények. (Az Úr pedig, hogy a további rendellenes születéseknek gátat vessen, gyorsan megteremtette Évát, hogy aztán már kényelmesebb keretek között mehessen az édenkerti hancúrozás.)

De akárhogyan is történt, az Úr láthatólag nem feledkezett meg az ő mosdatlan gyermekeiről, ahogyan ők sem róla: az európai hagyományok többségével ellentétben ugyanis az izlandi legendáriumok tündérei többnyire maguk is istenfélő lények, akiknek saját papjai és templomai is vannak, mint ahogyan ez a Skógari múzeum skanzenszerű kertjének sarkában álló apró tündérházikók mellé felépített minitemplomon is látszik. Hogy amikor ott jártam, a házikókat éppen egy szörnyeteg méretű szürke macska védelmezte, azt most inkább nem kommentálnám. A házak körül szétszórt állati csontokkal kapcsolatban viszont talán érdemes megjegyezni, hogy az izlandi mesékben a tündérek, varázslók és boszorkányok sokszor egy-egy állati vagy emberi csontot lovagolnak meg seprűnyél helyett, amikor nem éppen az aktuális történet szerencsétlen sorsú főhősét – szóval az is lehet, hogy csak annyi történt, hogy a tündérek ugyanúgy a házaik előtt parkolták le a maguk közlekedési eszközeit, mint az izlandiak a saját gigantikus terepjáróikat.

Ilyen házikókat viszont nemcsak a néprajzi múzeum kertjében találhat az ember, hanem gyakorlatilag bárhol, ahol egy kicsit több fantáziával megáldott emberek élnek, így például Reykjavík bel- és külvárosaiban sem számítanak szokatlan látványnak. És ahogyan a fahomlokzatos, fű- és moharéteggel borított házak is a legkorábbi izlandi épületeket mintázzák, ugyanúgy a máig elő-előforduló tündérészlelésekről szóló híradások is többnyire XIX. századi öltözékben megjelenő alakokról szólnak – amit többnyire azzal magyaráznak, hogy ezek a ritkán látott lények az egyre inkább eltűnő, vidéki Izland örökségét hivatottak fenntartani az emberek tudatalattijában. Terry Gunnell brit-izlandi néprajztudós szerint azonban ez inkább a néhai Jón Árnason (1819–1888) számlájára írható, aki a Grimm-őrület nyomában először szedte össze és adta ki az izlandi népmesék máig mértékadó gyűjteményét, a történeteik írásba foglalásával együtt örökre meg is fagyasztva őket az időben – hiszen ha a változtathatatlan írás helyett máig csak élőszóban terjednének ezek a történetek, talán a mai tündérek is épp olyan technológiai felszereltséggel rendelkeznének, mint a kortárs izlandiak.

Ám ha mobiltelefonjuk és szélessávú internetük talán még nincsen is, azért láthatóan remekül elboldogulnak a modern technika vívmányaival, ha a lakóhelyük védelméről van szó. Ennek az egyik legjobb példája a Reykjavík egyik külvárosában, Kópavogurben található Álholfsvegur (tündérházút) története, ami az 1930-as évek óta áll ellen rendíthetetlenül az újabb és újabb útépítési kísérleteknek. Az évszázadok óta tündérek lakhelyének tartott sziklák mellett vezető utat ugyanis eleinte a sziklákon keresztül akarták vezetni, a domb felrobbantásával – amikor azonban ezt megpróbálták véghezvinni, a munkához szükséges gépek és eszközök rendre elromlottak, működésképtelenné váltak, vagy egyszerűen csak elvesztek, így végül a városka vezetése inkább a domb megkerülése mellett döntött. Amikor pedig a 80-as években újra nekiveselkedtek, ezúttal az út felújításának, ami a domb egy részének eltakarításával járt volna, két sziklavágó fúró is tönkrement, amíg a munkások és a lakosok tiltakozásának engedve végül úgy építették újjá a kérdéses útszakaszt, hogy a domb mellett leszűkítették az utat.

Ma már persze senkinek nem jutna eszébe, hogy erőszakkal eltávolítson valamit, aminek bizonyíthatóan köze van a tündérekhez, hiszen annál jóval több hasznot hajtanak az efféle legendák a nemrégiben követhetetlen gyorsasággal felpörgött turizmusban. Reykjavík másik külvárosa, Hafnarfjörður például egy egész tündérparkkal büszkélkedhet, de ugyanitt be lehet fizetni másfél órás, profi idegenvezetővel megtett tündértúrákra is, ahol részletesen elmesélik a meglátogatott helyszínekhez kötődő összes történetet. (De azt persze nem garantálják, hogy közben tündért is fog látni az ember – amiről rögtön az jut az eszünkbe, hogy a tündértúra tulajdonképpen a szintén minden garancia nélküli bálnales tökélyre fejlesztett változata.) És akkor a szuvenírboltokat elárasztó elképesztő mennyiségű fröccsöntött, kézzel készített vagy faragott szobrocskáról, figuráról és mesekönyvről még nem is beszéltünk.

Szóval lehetséges volna, hogy végül a szabadpiaci kapitalizmus oldotta meg így az emberek és tündérek harmonikus együttélését? Talán. Én mindenesetre úgy vagyok vele, hogy amíg nem építenek autóutat egy tündérház közepén keresztül, addig nem zavarnak a bolti kirakatokba kitett műanyag babák sem. És annyi minden más mellett azért is hálás vagyok a reykjavíki macskáknak, mert amikor halat készítek itthon, a megmaradt bőrt és aprólékot nyugodtan kitehetem a kert végébe egy helyes kis tálban, azt mondogatva magamnak, hogy a cicák majd úgyis megtalálják és megeszik. Holott a saját szememmel még soha nem láttam, valójában ki viszi el a kertből minden alkalommal a kitett finomságokat.

A szerző író, a Libri Kiadó szépirodalmi főszerkesztője. A cikkben kifejtett álláspont a sajátja. Ahogy a képek is.