A zsidó vallásban (is) könnyebb tiltani, mint megengedni. Én az alábbi írással a nehezebbet vállalom.
Fél százada vagyok pályámon. Annak minden tapasztalatával birtokomban. Ortodox családból származom, de megpróbálok úgy haladni a korral, hogy az ne sértsen tórai rendelkezést. Felelősséggel vállalom minden ódiumát mindannak, amit papírra vetek.
Esetünkben könnyebb tiltani a nők aktív részvételét istentiszteleteinken, mint megengedni. Ez így működik időtlen idők óta itthon is, pedig a kezdetek kezdetén a nők sokkal aktívabb szerepet játszottak ezen a téren. Nem tartom véletlennek, hogy az utóbbi időkben vallási vezetők is vitatkoznak erről, amit eddig nem tettek – sok résztvevős, rabbikat, világi vezetőket és egyszerű híveket is megmozgató vita zajlik éppen a nők vallási jogainak kérdéséről a Szombat folyóirat online kiadásában.
Mielőtt rátérnék mondanivalómra, egy fontos mondatot idézek a hagyományból: „a nők fel vannak mentve az időhöz kötött parancsolatok alól” – azaz hétköznapokon például nem kell templomba menniük reggeli-esti imára. Csakhogy a „fel vannak mentve” nem jelent tiltást! S hogy miért érzik magukat másodrangú híveknek a zsinagógában? Erre egy elképzelt történet.
Isten előbb teremti Évát, s szavai ekkor hangzanak el: nem jó, ha az ember egyedül van. Ezért annak oldalbordájából „létrehozza” Ádámot. Ha ez így történt volna, ma mi, férfiak harcolnánk egyenjogúsításunkért a vallási életben.
Mi álldogálnánk a rácsok/függönyök mögött, lesve feleségünket, amint felmegy a Tórához, s irigykedve magunkat képzelnénk helyébe. Azután az évszázadok folyamán a rabbinők rendeleteket hoznának, s kijelentenék, hogy a mi dolgunk a vallásos otthon megteremtése, a vallásos gyermeknevelés, a kóser háztartás vezetése stb.
Még elképzelni is szörnyű – férfiszemmel.
S most térek rá konkrét mondanivalómra. Amikor kijelölték a nők feladatait a vallási életben, a férfiak a tanházakban tanulással töltötték idejüket reggeltől estig, amit csak az imákkal szakítottak meg.
Azóta azért van némi változás. A férfiak dolgoznak (is), gyerekneveléssel (is) foglalkoznak, alkalmanként besegítenek a háztartásba, lehet, hogy csak annyival, hogy hazaviszik a kóser húst, a sábeszi és hétköznapi betevőt, netán bekapcsolják a mosogatógépet és így tovább.
A vallási szerepek azonban nem változtak ennek megfelelően. Ha csak annyit újítanánk, hogy beszámítjuk a nőket a zsinagógai közösségbe, a minjenbe, már nagyon sokat tettünk azért, hogy megmentsük a magyar neológiát, ezt a hungarikumot.
Amikor nincs minjen, a gyászoló vagy járcejtot (halálozási évfordulót) tartó nem tud kádist, gyászimát mondani. Mivel nincs tiltva a nők ebben való részvétele, csak „fel vannak mentve”, miért ne számíthatnánk be a minjenbe őket? Őket, akik a zsidó jövő legfőbb letéteményesei. Tudniillik, ha netán vegyes házasságot kötnek, vallásunk anyai ágon való öröklődése okán az utód mindenképpen zsidó lesz.
Nem a Tórához való felhívásról beszélek. Mindössze a beszámításukról.
Nem vallom a magyarul is olvasható Hayim Halevi Donin rabbi elvét a sábbátról. Ha csak úgy van sábbáti istentisztelet, kádis, tóraolvasás stb., hogy a tizedik ember járművel jönne a zsinagógába – szombaton ugyanis tilos vezetni –, inkább ne legyen egyáltalán közös ima! – írja Donin.
Ha csak úgy van sábbáti istentisztelet, kádis, tóraolvasás stb., ha a jelen lévő nőket is beszámítjuk, legyen! – véleményezem én.
És akkor nem hivatkozom a világ más tájain funkcionáló ortodox rabbinőkre, elvetem a reformirányzatot (vajon a férfiak beszámítanak ott a minjenbe?); mindössze vészjelzést akarok küldeni az illetékeseknek: S. O. S. – mentsétek meg lelkeinket! A nálunk, zsidóknál is tapasztalható visszaesést állítsuk meg azzal, amit nem tilt a Tóra.
A szerző zuglói rabbi
