Az időszámításunk kezdetét megelőző évszázadokban a nők vallási szerepe megkérdőjelezhetetlen volt, hiszen a próféták közül a Talmud szerint hétnek egyáltalán nem volt Y-kromoszómája, többek között annak a prófétának sem, aki a szentélyben megtalált ötödik tekercsről – a Tóra ötödik könyvéről – kimondta annak érvényes voltát, mózesi eredetét. Mózes ötödik könyvének kanonizációjában a főszerepet tehát nő játszotta, az ő vallásjogi, halachikus döntését, vagyis vonatkozó vallási kompetenciáját fogadja el mindenki, aki szent iratként a kezébe veszi a Deuteronomiumot.
A női szerepek megítélésében változás a babilóniai fogságból történő visszatérést (az időszámításunk előtti 500-as éveket) követő századokban következett be. A Talmud lezárásának korára, tehát nagyjából az i. sz. nyolcadik századra rögzültek a korabeli kereszténységből és az iszlámból is ismert (és részben átvett) viszonyok: a nők egyenrangúak ugyan a férfiakkal, de nem egyenjogúak velük: a férfiak gyámsága alatt állnak. Az istentiszteleti térben a nemek nem keverednek: a nőknek a karzatra kell vonulniok, s az ima vezetésében nincs szerepük. Nem számítják be őket az imádkozók közé, így ha például kilenc férfi és negyvenezer nő imádkozik együtt, akkor nincs meg az a bűvös tízes szám, a minján, amelyre az istentisztelet teljességéhez, a káddis imák elmondásához és a tóratekercsből történő ünnepélyes felolvasáshoz szükség van.
| ||
A modernitásban a középkorból ismert nemi szerepek átalakulnak. A nők apránként teljes jogú tagjaivá válnak a társadalomnak. Fölöttük gyámkodni ma már anakronizmus. A magyarországi neológia 1949-ig együtt haladt a társadalomban végbemenő változásokkal. Nőket is képeztek, illetve vettek föl hitközségi iskolákba tanítónőnek. Beindult a koedukáció a vallási iskolákban. A nők a hitközségekben aktív és passzív választójogot kaptak, így lassacskán bevett gyakorlattá vált, hogy egy-egy hitközség vezetője nő. Az istentiszteletek világában is adódtak változások: egyes hitközségekben megjelent a vegyes kórus intézménye, mely lehetővé tette nőknek is, hogy fennhangon mondják (énekeljék) elhunyt szeretteikért a káddis imát, illetve sok körzetben a nők lemerészkedtek a karzatról, és a templomtérben ülő padsort kaptak a férfiak mellett. Ekkor azonban kitört a Rákosi-féle kommün, amely megakasztotta a lassú, a többségi társadalommal párhuzamos szerves fejlődést. A nyugati neológia (az a bizonyos „konzervatív” mozgalom, mert hogy a neológia pontosan annyira hungarikum, mint amennyire a Duna az), szóval a nyugati neológia bevezeti először a vegyes ülésrendet, majd a nyolcvanas években Amerikában, az ezredfordulót megelőző években pedig Nyugat-Európában a nők teljes egyenjogúságát, ide értve a női rabbik avatását is. Ezt először rabbinikus határozatban, majd két évtizeddel később döntvényben meg is indokolják, a vallásjogi hagyománnyal összeegyeztetik. Magyarországon ugyanakkor a rendszerváltás óta eltelt idő a korábbi évtizedek szellemében szállt tova. A vita, ha jól értem, voltaképpen erről az emberöltőnyi késlekedésről szól.
Kardos Péter, a neológ rabbikar legidősebb, nagy tekintélynek és közmegbecsülésnek örvendő tagja. A neoneológia már a spájzban van – A zsidó jövő letéteményeseiről című bölcs és bátor hozzászólásával egyfelől elejét veszi annak az esetleges félreértésnek, hogy a modernitás kihívásaira történő válaszkeresés korosztályi vitát generálna, ahol a hagyományt védelmezők nemzedéke állna szemben a progressziót képviselők generációjával, a hithez való hűség a szabadossággal, megfontoltság a könnyelműséggel, talmudi műveltség a vallásjogi járatlansággal. Hozzászólása másfelől nagyfokú felelősségvállalásról is tanúskodik, amennyiben írása szemlátomást hosszú, belső viaskodás eredménye, melynek hitelességét növeli vallomásos jellege. A főrabbi írásának konklúziója: a nők számíttassanak be a minjánba, de ne hívják föl őket a Tórához. Ezen a ponton csatlakoznék gondolatmenetéhez és egészíteném ki azt a kultúrtörténet nézőpontjából: a spejzban ugyanis nemcsak a „neoneológia” lapul, hanem sűrű pókhálók mögött több régi befőtt is. Az egyiket a vita tiszteletére most meg is bontanám.
Meir ben Baruch rabbi, a nagy Máhárám, a középkori európai zsidóság egyik legnagyobb vallásjogi szaktekintélye valamikor 1215 körül született Wormsban, életének jelentős részét az Ansbach környéki Rothenburg városában töltötte. Itt működött híres Talmudfőiskolája is. Vallásjogi jártasságára, buzgalmára és tekintélyére jellemző, hogy több mint 1500 döntvénye maradt ránk. Egyike, a 108-as számú, különös jelentőségű a fent ismertetett vita szempontjából. A sem modernitással, sem feminizmussal hírbe nem hozható középkori autoritás arra a kérdésre igyekszik választ találni, hogy mi a teendő abban az esetben, ha egy várost csak kohénok (főpapok sarjai, tehát apai ágon Mózes bátyjának, Áronnak leszármazottjai) és léviták (szerpapok, apai ágon Lévi ősatya leszármazottjai) lakják. A kérdés időszerűségét az adta, hogy a középkori jogrend ekkor már zsidók megtelepedését alkalmi és ideiglenes engedélyekhez kötötte, a letelepülő családok számát pedig erősen korlátozta. Adott településen sokszor két-három család telepedhetett meg csupán. Ezek ugyan népesek voltak, tehát elméletileg nem lett volna gondjuk a minján kiállításával és az istentiszteletek lebonyolításával, de ha mind kohénok vagy léviták voltak, akkor sajátos problémával találták szembe magukat az istentisztelet tóraolvasási részénél. A szabály ugyanis az, hogy szombaton hét embert hívnak föl a tóraolvasáshoz. Az első, ha van, lehet kohén, a második lévi, a harmadiktól kezdve azonban csak olyan zsidó hívható föl a Tórához, aki sem nem kohén, sem nem lévi, vagyis közzsidó. Igen ám, de ha a jelenlevők közt mindenki kohén és lévi, akkor hiába van meg a minján, nem tudnak Tórát olvasni, mert megáll a második alszakasz végén az olvasás folyamata. A Máhárám döntvénye erre az esetre úgy rendelkezik, hívjanak föl kiskorú közzsidó fiút, ha van, ha az sincs, hívják föl a jelenlévő nőket. Utóbbi mozzanattal, tehát a nők fölhívásával kapcsolatban a Máhárám a Talmud Megilla traktátusának 23a lapjára hivatkozik, amely expressis verbis megengedi a nők Tórához való fölhívását.
A Máhárám döntvénye ékes példája annak, hogy mindig is volt olyan eset, melyre a hagyomány egyetlen megoldást hagyott csak: a nők Tórához való fölhívását. Mivel a szituáció bárhol, még ortodox közösségben is bekövetkezhetik, jó, ha tudjuk, van rá megoldás modernitáson innét és modernitáson túl is, igaz, mindkét esetben ugyanaz. A különbség legföljebb annyi, hogy ami a modernitáson innét még kényszerhelyzet és szükségállapot, az a modernitáson túl már magától értődő, a másik ember, történetesen a nő méltóságát szem előtt tartó gyakorlat.
