Magyar Narancs: Az Artpool 1991 óta szervez kiállításokat a Művészetek Völgye fesztivál ideje alatt, amik 1995-ig Újkapolcs Galéria, majd 2009-től K55 / Galántai Ház néven futottak, majd mindez az elmúlt években az 51-es körzettel bővült. Az Artpool archívumára és gyűjteményeire támaszkodó audiovizuális bemutatók és kísérleti kurátori projektek Galántai György koncepciói alapján valósultak meg Kapolcson – 2015-től a Szépművészeti Múzeum támogatásával. Most viszont új helyzet állt elő. Mi történt?
Klaniczay Júlia: Pár napja tudtuk meg, hogy idén – úgy tűnik – minden támogatást megvonnak a július 19-én nyíló kapolcsi kiállításunktól.
MN: Hogyan nyílik meg támogatás nélkül?
KJ: Már késő bármin is változtatni. Saját zsebből és saját erőből kell létrehoznunk mindent, a molinók és zászlók legyártásától az installálásig, a faljavításig, a villanyszerelésig, a szállítást és a terem őrzését is beleértve, napi 8 órában 10 napon át. Úgy tűnik, az nem számít, hogy a kapolcsi kiállításainkat öt-hétezren látogatják, vagy talán épp az a cél, hogy ne is lássa senki, mit őriz az Artpool például a 70-es, 80-as évekből.
MN: Amit valójában közösen őriztek a Szépművészetivel, 2015 óta, amikor is a múzeum befogadta az Artpoolt, tokkal-vonóval, veled és a másik alapítóval, Galántai Györggyel együtt.
KJ: Igen, ezért is érthetetlen az egész. Úgyhogy remélem, a kapolcsi támogatás megvonása nem végleges döntés. Jól tudják, hogy egy ilyen rendezvény nem kétszemélyes feladat és már nem is vagyunk olyan fiatalok, Gyuri idén 83 éves.
De mivel már jó ideje nem kommunikálnak velünk, mi csak annyit érzékelünk, hogy egyfajta kiszorítósdi megy,
a kérdéseinkre nem jönnek válaszok, sem szóban, sem írásban. Nem tudjuk, mi történik, teljesen abszurd a helyzet.
MN: Annyit azért tudunk egy tavaszi Facebook-bejegyzésedből, hogy Galántai György, az Artpool alapítója nem mutathatta be Az Artpool Művészetkutató Központ első tíz évének dokumentumai című kiállítását, miután Fehér Dávid, a KEMKI (Közép-Európai Művészettörténeti Kutatóintézet) igazgatója kitiltotta őt az Artpoolból.
KJ: Pontosabban Fehér Dávid nem hagyta jóvá a nyilvános bemutatónapok tartását, így csak előzetes bejelentkezéssel és regisztrációval tudott Galántai Gyuri is belépni – ahogy a nézők is, ami teljesen összeegyeztethetetlen az Artpool szellemiségével. Ezért is adtuk ezt az alcímet az eseményoldalon: Betiltva? – nem! De regisztrálni kell a bejutáshoz!
MN: Hogyan és mikor jött a képbe a Szépművészeti Múzeum az Artpool történetében?
KJ: Volt a két intézmény közt kapcsolat már korábban is. A Szépművészetiben nyílt meg 1987-ben a Bélyegképek című művészbélyeg kiállításunk, és húsz évvel később, ennek az újragondolásából, 2007-ben a Parabélyeg – A művészbélyeg négy évtizede. A fluxustól az internetig című tárlat. Miután a kétezres évek közepétől egyre nehezebb volt pályázati forrásokból fenntartani az 1992-től megvalósított nonprofit működést, a Szépművészeti Múzeummal 2005 tájban elkezdtünk tárgyalni arról, hogy ők befogadnák az Artpoolt.
A 2014. november 7-én aláírt ajándékozási szerződésben rögzítettük, hogy az Artpool archívumát, azaz a 1992-től létrejött gyűjteményi és archívumi anyagot azzal a feltétellel adjuk ajándékba, hogy a Szépművészeti Múzeum a Galántai György által kidolgozott „Aktív Archívum” koncepcióra épülő szellemiséget megőrzi, és vállalja az 1992 óta kialakított, és nemzetközileg is elismert működési gyakorlat továbbvitelét úgy, hogy az Artpool Művészetkutató Központ egy önálló osztályként kerül be a múzeum szervezetébe.
MN: A fentiekből úgy tűnik, hogy a szerződésben foglaltaknak homlokegyenest ellene megy az, ami most zajlik, többek közt a kapolcsi kiállításotokkal kapcsolatban. Mintha kiszabadították volna a hetvenes évek cenzúrájának szellemét a palackból és Galántai György boglári kápolnaműtermének hatalmi eszközökkel történő megszüntetését játszanák újra.
KJ: Igen, nagyon úgy fest a dolog. 1979-ben, hat évvel Gyuri boglári kápolnaműtermének bezárása után tudható volt, hogy már nem lehet nyilvános teret létrehozni, mert már kitalálták, hogy miként lehet azonnal megszüntetni azt. Az is egyértelművé vált Boglár kapcsán, hogy
aminek nem őrizzük meg a dokumentumait, az nincs. Kiesik a kulturális tudatból és emlékezetből.
Aminek nincs nyoma, az elő sem vehető, nem tudsz hivatkozni rá. Ezért gondoltuk azt, hogy be kell gyűjteni az események dokumentumait, meg kell örökíteni az eseményeket és lehetőség szerint tudósítani is kell róluk. Én még Bogláron nem voltam ott, Gyuri viszont Boglár bezárása után már azon agyalt, hogy lehetne megint egy olyan alkotó közeget maga körül létrehozni, amiben folytatódik a kommunikáció a művészek közt.
MN: Beszéljünk a te személyes történetedről is – ami elválaszthatatlan a Galántai Györggyel való találkozásotoktól.
KJ: Értelmiségi közegben szocializálódtam, a családban megtanulhattam felismerni az értékeket. Kell egyfajta önbizalom ahhoz, hogy az ember biztos legyen a tudásában. Gyurit – aki egy eldugott kis faluból, Bikácsról jött, és már gyerekkorában kitalálta, hogy festő akar lenni, de arrafelé a festő az volt, aki egy tál levesért fest egy képet – nekem sikerült megerősítenem ebben. Végül a szülei, a kitartását látva, kerestek neki egy olyan iskolát, ahol lehet rajzolni. Ez az Útépítő technikum volt. Aztán megtudta, hogy létezik Képzőművészeti Gimnázium, ahova fel is vették, de a volt általános iskolai igazgatója feljelentette, hogy '56-ban táblákat csinált a felvonulóknak, ezért rögtön ki is rúgták.
Gyuri révén is, bekerülve a művészeti közegbe, és leginkább a Fiatal Művészek Klubja jelentette "buborékba", azt is láttam, hogy az információ milyen privilégium és milyen hatalom – a művészek között. Ha valaki nem tudta, hogy a világban mik az új trendek, mert nem utazhatott, nem látott kiállításokat, sem kiállítási katalógusokat, gondolkodhatott akár ő is egészen hasonló dolgokon, mégis elbátortalanodott, mert nem kapott impulzust és nem kapott visszajelzést. Úgyhogy többféle véletlen vezetett el odáig, hogy maga az archívum elindulhatott, de a közvetlen inpulzust az adta, hogy ’78-ban Boglár után fél évtizeddel Gyurinak volt egy kiállítása a Fészek Klubban, egy öt darabból álló sorozat, vörös- és sárgaréz könyv-objektekkel, amit kiegészített a szobrok lenyomataival is, és ebből csinált egy poszter katalógust. Belepecsételte, hogy „please send me information about your activity” (küldj információt a tevékenységedről), amit aztán kipostáztunk. A címzettjeink közt sokan már aktív mail artosként kapcsolatban álltak egy csomó, általunk még nem ismert emberrel, akik szerepeltek már nagy nemzetközi biennálékon, meg triennálékon, amiknek a katalógusai mind tartalmazták a művészek lakcímét, postacímét. Legnagyobb meglepetésünkre hihetetlen intenzív válaszreakciókat kaptunk.
MN: Hová érkeztek a küldemények?
KJ: A lakásunkba, ami már eleve teli volt könyvekkel, először a székekre, majd új polcokra raktuk őket… Az első gondolatunk az volt, hogy heuréka, meg kell osztani másokkal mindezeket a csodálatos katalógusokat, újságokat, művészeti folyóiratokat, amiket kaptunk. Rengetegen válaszoltak, Christo küldött nagy plakátokat, Arnulf Rainer katalógusokat. Mikor elkezdett gyűlni az anyag, azon gondolkodtunk, hogyan lehetne közkinccsé tenni. És akkor jött az archívum ötlete, amit végül egy privát helyen, a műtermünkben létesítettük, és egyben egy információs központot is létrehoztunk – amit persze a besúgók is nagyon jól tudtak.
MN: Kellett egy név is, az hogy jött?
KJ: Az ötlet részben az én biológiai tanulmányaimból jött: a „pool” a genetikai poolokból, amik olyan területek a világban, ahol nagy a genetikai gazdagság, vagyis nagyon sokféle faj él együtt és megmaradnak, akik bekerülnek.
Innen jött, hogy a „pool” a művészetnek is lehet egy medencéje, ahol összegyűjtjük és megőrizzük a művészeti információt.
És velünk szemben volt a Komjádi uszoda is.
MN: Az “art” előtag nem szorul magyarázatra. Másnap már ment is ki, hogy megnyitottatok?
KJ: Majdnem, de előbb Gyuri megtervezte a az arculatot, illetve megírtuk a reklámszöveget is. Utána megtervezte a reklámképeslapokat, 7-8 félét is.
MN: Mennyire volt ez tűrt tevékenység akkoriban?
KJ: Ezt előre nem lehetett tudni. Amikor elkezdtük, az Akadémia Kiadónál dolgoztam szerkesztőként, ezért nem is vertem nagydobra. Nem mint Klaniczay Júlia szerepeltem a projektekben, hanem Galántai Júliaként. És úgy írtunk alá, hogy J+G Galántai. Ez volt a szignónk a rendszerváltásig az Artpool-ban.
MN: Bárki jöhetett bármikor kutatni, nézelődni?
KJ: Persze, azért jó volt, ha előtte bejelentkeztek, de mondjuk Perneczky Géza vasárnap reggel 9-kor egyszerűen becsöngetett az ajtón, hogy épp itt van pár napig Kölnből. Hozott is dolgokat, másrészt nézelődött is. Ő képes volt január 1-én reggel kilenckor is becsöngetni.
MN: 1979 és 1991 közt mekkorára duzzadt a lakásotokban az archívum?
KJ: Olyan 250-300 folyóméternyi anyagot költöztettünk át a Liszt Ferenc térre, ahol persze folyamatosan továbbgyarapodott. 2015-ben ez már bő 800 folyóméter volt.
MN: Hogy tudtatok egy-egy dokumentumot, katalógust, művet, bármit megtalálni? Hogyan rendszereztétek a bejövő cuccokat?
KJ: Adatbázis akkor még nem volt. Alapvetően művészek szerinti nyilvántartásunk volt.
MN: Tudtátok, hogy mit hol keressetek?
KJ: Gyuri szisztémája a földrajzi elrendezés volt. Feltűnt neki a művészeti cserék során, hogy a kultúrkörök földrajzilag eléggé meghatározottak, a környező országok mindig jobban értik egymás kultúráját, és jobban reflektálnak egymás dolgaira. Ezért egy geográfiai elrendezés volt a lakásunkban: az északi országok dobozai, azaz művészei voltak fölül, a keletiek keletre (jobbra), balra pedig a nyugatiak. Az Amerikai kontinensnél Kanada volt északon, fenn, középen az USA, az alsó polcokon pedig a dél-amerikai országok. Nyilván egy művész agya tök másképp működik. Ezt az elrendezést egy jó darabig még a Liszt Ferenc téren is tudtuk tartani, de ott akkor már szétbontottuk szobákra. Ma már persze van minden: adatbázis, digitális nyilvántartás, weblap, mindent áthat a szabad, kreatív, művészeti szemlélet és megközelítés. Egyelőre legalábbis.
Az Artpool Művészet Kutató Központ 2021 óta a Szabolcs utcai Országos Múzeumi Restaurálási és Raktározási Központtal egy telephelyen, a Szépművészeti Múzeum által létrehozott KEMKI részeként működik.
