1945 októberében, mindössze fél évvel Budapest ostroma után, a túlélőkből megalakult az Európai Iskola nevű művészcsoport. Ekkor indultak újra Tábor Béla és Mándy Stefánia Haris-közbeli lakásán a Csütörtöki beszélgetések, és itt tartotta a csoport első összejövetelét Kállai Ernő, Pán Imre és testvére, Mezei Árpád teoretikusok és néhány művész részvételével. Az alapító tagok, akárcsak a fővárosiak többsége, épphogy csak feljöttek az óvóhelyekről, vagy visszaérkeztek a frontról, a munkaszolgálatról, a táborokból, az „egymással össze nem mérhető szenvedések” helyszíneiről.
Az Európai Iskoláról szóló, a szentedrei Ferenczy Múzeumi Centrumban rendezett tárlat helyszíne azért érdemel kiemelt figyelmet, mert a mozgalom – és joggal nevezhetjük mozgalomnak – részben itt született, és noha a kiállításaik és az azokhoz kapcsolódó események a fővárosban voltak, a mozgalom utótörténete is Szentendrére tér vissza. A jelen kiállításon egy, az alapító tagokról télen készült tabló fogadja a látogatót, valamint a lerombolt Erzsébet-hídról készült archív felvétel – és ez a két kép határozza meg további élményeinket.
Az iskola alkotói 1946 tavaszától kezdve összesen 38 kiállítást szerveztek a romokból újraéledni igyekvő Budapesten.
Elképzelni is nehéz, hogy ilyen körülmények között, a még emlékké sem vált tapasztalatok (és veszteségek) súlya alatt, miként akartak (és tudtak) modern művészetről gondolkodni. Hogyan volt erejük első lendületükkel egy művészcsoport megszervezését indítványozni? Miként tudtak a gyakorlati nehézségek ellenére többek között a háború utáni papírhiány közepette katalógusokat szerkeszteni vagy kiállítási helyiségeket találni a jószerivel még romokban álló Budapesten? Ez a tettrekészség arra utal, hogy nem csupán egy „polgári értelemben vett” művészcsoporban gondolkodtak – mint például a Gresham-kör a háború előtt –, hanem egy másfajta életformát és létszemléletet is próbáltak közvetíteni.
Élet, ember, közösség új kapcsolata
A mostani hatalmas kiállításon különböző hívószavak köré épülő tematikus egységeket, és a csoport egykori tárlatainak (részleges) rekonstrukcióját láthatjuk – ez utóbbiak eredetileg Gegesi Kiss Pál gyermekgyógyász közbenjárásával nagyrészt klinikai könyvtárhelyiségekben valósultak meg, valamint Pán Imre Művészboltjában, ahol Pán néhány hónappal korábban a munkaszolgálatból megszökve bujkált. Ide tartozik többek között az Új művészet felé című tárlat megidézése, amelyen a nonfiguratív műveket az azokat „értelmező” tudományos fotográfiák közé helyezték, valamint a Skupina Ra, a cseh szürrealista csoport – stílusában egységesebb és egyenletesebb színvonalú – képeit bemutató szekció is.
A „Trauma” a „Rettenetek és káprázatok”, „Az új európai ember” elnevezésű termeket, de voltaképpen a kiállítás egészét is meghatározzák a háború alatti szenvedésekből született és az elkezdődő gyászmunka képei. A döbbenet élményét tükrözi Rozsda Endre eksztatikusan örvénylő formákból álló Apokalipszis című képe, Anna Margit szinte elemi formákra redukált bábui vagy Bálint Endre Bergen-Belsen című linósorozata (a magyar holokauszt témájú képzőművészet egyik legkülönösebb darabja), amelynél a művész a lágerekre utaló képi elemeket a gyermekkorban látott népligeti vurstli, Kemény Henrik bábszínházának díszeletei közé helyezi.
A dokumentumok is azt mutatják, hogy milyen intenzív és sokirányú volt a csoport tevékenysége a rendelkezésükre álló mindössze három év alatt.
Az Európai Iskola egy kivételes pillanatban jött létre, a koalíciós évek „mindennek ellenében való” reményei és optimizmusa közepette.
Mégis meglepően hat ez a kollektivitás és párbeszéd iránti (elemi) vágy, amelyből a kiállítások és művek születtek. A kronologikusan elhelyezett fotók, és maguk a szövegek is utalnak arra, hogy az eredettörténet szerteágazik és visszavezet az 1920-as évek végének és az 1930-as évek budapesti közösségi színtereihez.
Elsősorban a Kassák Lajos által a alapított Munka-körhöz, amely a baloldali és az avantgárd irányzatokra nyitott fiatalok számára vitafórumot és a művészi megmutatkozás egyetlen lehetőségét jelentette, de mindenekelőtt közösséget. Ezt vitte tovább az 1930-ban kivált „oppó-” vagy „oppozíció” nevű (részben autodidakta) fiatalok csoportja a politikai, filozófiai, művészeti vitáikkal. A szentendrei tárlaton látható egy „oppós” kiránduláson készült fotó is, amelyen feltűnik többek között Bálint Endre és Vajda Lajos, valamint a fűben elheverő Robert Capa, akkor még Friedmann Endre is, aki szintén e szellemi háttérből indult.
Szentendrén dolgozta ki Korniss Dezső és Vajda Lajos a „szentendrei programot” a sajátos közép-kelet-európai művészet megteremtéséről, de itt töltötte a nyarakat és itt alkotott olcsó szállásokat bérelve Anna Margit, Ámos Imre, Bálint Endre és Vajda későbbi felesége, Richter Júlia is. A Szentendrére „kivonuló” művészek számára a Horthy-korszak fojtogató légkörében az otthonosságot éppen ez a Szentendrén megtalált, soknyelvű és hagyományú mozaik-kultúra jelentette. A jelen kiállítás több pontján is találkozunk az ekkor született képekkel, amelyeken a városi folklór motívumai és az egyszerű tárgyak alakzatai szövődnek egymásba, egymás mellett ható, egyenértékű tradíciók elemeiből álló montázsként.
A mozgalom majdnem minden kiállításához kapcsolódott tárlatvezetés, esetleg a megnyitót követően „a kiállítás megbeszélése”, sok esetben írók (Szentkuthy Miklós, Weöres Sándor Kassák Lajos, Hamvas Béla) részvételével. De meg kell említeni Hermann Imre pszichoanalitikus, Liebermann Lucy klinikai pszichológus és Zádor Imre pszichiáter előadásait is – a modern lélektan, irodalom, filozófia témaköreit összefogó program- és kiadványsorozat arra enged következtetni, hogy az alapítók valóban egy, a szürrealistákéhoz hasonló, az élet és művészet különböző területeit összefogó mozgalmat kívántak elindítani.
A művészetet lélek- és társadalomformáló erőnek gondolták, amely lehetővé teszi a pusztítással való szembenézést, az élmények transzformálását, ami nélkül elképzelhetetlen egy új alapokra helyezett, „őszintébb” társadalmat létrehozni.
„Meg kell teremtenünk az élő európai iskolát, amely megfogalmazza élet, ember, közösség új kapcsolatát. A bölcsek kövét keressük, de tudjuk jól, hogy a bölcsek köve nem vegyi anyag, hanem eleven eszme, mely csak az emberben és társadalomban állítható elő" – áll az Európai Iskola Könyvtára első füzetében.
Az Európai Iskola elnevezés nem csak a nemzetköziségre utalt, hanem ténylegesen az iskolára is: széles közönség számára kívánták befogadhatóvá és élvezhető tenni a műveket, ami szintén a Munka-körhöz (és általában a munkásmozgalmi önművelés) hagyományához kapcsolja őket.
A mostani szentendrei kiállítás a csoport kényszerű feloszlatásával és Vilt Tibor kiállításra már nem került 1949-es Ketrec című térkompozíciójával ér véget. Az Európai Iskola, ez a „veszélyes csillagzat alatt” született együttállás, ekkor e rövid, de események sorozatától lüktető időszakban jött létre, ezek a törekvések pedig – ma legalábbis úgy tűnik – csakis e kivételes pillanatban voltak elgondolhatóak.
Visszanyúlni
Mindeközben Szentendrén az Európai Iskola művészeinek szentelt kismúzeumok évtizedek óta mostoha körülmények között működnek, hol nyitva vannak, hol évekre bezárnak. A Barcsay Múzeum kiállítása nem látogatható, kizárólag rendezvényhelyszínként működik. A Vajda Múzeum szerencsére újra nyílt, és Vajda Lajos művei visszakerültek a gödöllői vérellátó állomás tárolójából a saját múzeumába. Az Anna Margit–Ámos Imre Emlékmúzeum azonban a korszerűsítésre fordítandó összegek hiányában szintén zárva tart, és a sorsa a jövőben sem reménykeltő, ezért Anna Margit és Ámos műveit áthelyezték a múzeum raktárába. Az épület, amelynek kertjében a művésznőt a végakaratának megfelelően eltemették, a pandémia után egy ideig „szakrális textilműhelyként” működött, most pedig műterem és közösségi tér – bármit is jelentsen ez.
A szentendrei Ferenczy Múzeumi Centrum nagyszabású tárlatával egyidőben látható a Magyar Nemzeti Galériában az Európai Iskola művészeit bemutató sorozat aktuális kiállítása is. Az elmúlt tíz évben Anna Margit, Bálint Endre, Korniss Dezső, illetve a csoporthoz kötődő Ország Lili életműveit láthattuk Kolozsváry Marianna rendezésében. Ez örömteli is lehetne, ha a kiállítások során nem csupán a rekonstruált műtermek és az analógiaként beépített mennyezeti elemek „hangulatosságával” találkoznánk, egy nagyon személyes narratívában.
Kérdéses, hogy milyen előnye származik abból a Magyar Nemzeti Galériának, hogy Kolozsváry számára „monopóliumot” biztosít e művészek bemutatására, aki immár tíz éve rendezi a szakmailag megkérdőjelezhető tárlatait, és jelenteti meg a kiállítás katalógusaként és költségén saját monográfiáit, minden esetben kurátor- és szerzőtársak nélkül. (Nem mellékesen az Európai Iskola alapítói éppenhogy a kollektivitást, az érdekek feletti művészetet tartották szem előtt.) Milyen összefüggésben van mindez azzal a ténnyel, hogy Kolozsváry Ernő örököseként ő az egyik legjelentősebb hazai modern magángyűjtemény tulajdonosa, és ez a pozíció nem vet-e fel etikai kérdéseket kurátori működésével kapcsolatban?
S még valami: ismét itt lett volna a lehetőség egy hiánypótló portréfilm elkészítésére is. Megszólalhattak volna (már korábbi tárlatok alkalmával is) az Európai Iskola tagjait még személyesen ismerők, köztük Kovács Péter és Kovalovszky Márta művészettörténészek, a Párizsban élő és alkotó Márkus Anna, aki a Bábszínházban együtt dolgozott a művészekkel (és ekkoriban rövid ideig Pilinszky János első felesége volt), Mezei Gábor belsőépítész, Pán Imre fia vagy Hervé Judit, a Le Corbusier fotográfusaként ismertté vált Lucien Hervé özvegye és a művészek közeli barátja, korábban a nemrég elhunyt Bródy Vera bábtervező is. Ehelyett a Magyar Nemzeti Galériában az Ország Lili kiállítás esetében kizárólag a kurátor saját édesapjával, Kolozsváry Ernő műgyűjtővel felvett beszélgetés videóját láthattuk. Ez az elmulasztott – és talán már soha vissza nem térő – lehetőség nem csupán a nézőt fosztja meg attól, hogy e rendkívüli emberek visszaemlékezésein keresztül ismerje meg több és más perspektívából a művészt, de magát a kurátort is.
A Nemzeti Galéria ezen tárlataiból kimarad a kontextusteremtés és az utótörténet is – például az 1956-ban rendezett tárlat, amelyen a padlások, pincék csendjében megbújó művek egy pillanat erejéig ismét a nyilvánosság elé kerültek. Vajda képei a Rottenbiller utcai két és fél szobás társbérlet rekamiéjában, ahova Bálint és a Jakovits-Vajda család három generációja költözött. (Fullasztó élettér és vonzó szellemi bázis, három évtizeden át, ahova fel lehetett járni vitázni és képeket nézni.) Beszélni kellene a Székesfehérváron rendezett későbbi Európai Iskola-tárlatokról is, amelyek megnyitói felértek egy ellenzéki demonstrációval is, amint ezt a kortársak beszámolójából tudjuk, minthogy a közönség jó része vonattal-autóstoppal utazott a helyszínre. És 1966 nyarán Szentendrén rendezte Passuth Krisztina – a jelen tárlat egyik kurátora – Vajda Lajos emlékkiállítását, amelyet a megnyitó másnapján be is tiltottak. Vagy illene beszélni a szentendrei Vajda Lajos Stúdióról is.
Egy ilyen szekció azt is sugallná, hogy nem lezárt történetről van szó, a kiállítás (anyaga) nem egy letűnt korszak rekvizítuma, nem régészeti lelet, hanem olyasvalami, aminek a szellemiségéhez vissza lehet nyúlni, ami viszonyítási pontot jelenthet. De amíg a nagy retrospektív tárlatokból konzekvensen kifelejtik a társadalomtörténetet, addig mindez elvész. Így láthatatlan marad, hogy létezik egy vállalható baloldali hagyomány, amelynek művészei nem alkudtak meg. Kimaradnak az összefüggések, marad az életrajz és a stílustörténet, a nemzetközi analógiák és a méregdrága képkölcsönzések. Vagy Bálint Endre szomorú szerelmi élete és az attraktív katalán fagerendák, párizsi chansonok hangulatossága. Nincs mihez tartani magunkat a jelenben. Pedig ezt a szellemi-művészeti hagyományt kellene komolyan venni, mert erre épp most igen nagy szükségünk volna.
Az Európai Iskola – Veszélyes csillagzat alatt (1945-1948) című tárlat július 28-ig látható a Ferenczy Művészeti Centrum – MűvészetMalomban Szentendrén.
A tárlatot rendezte: Árvai Mária, Bodonyi Emőke, Hornyik Sándor, Passuth Krisztina, Pataki Gábor, Várkonyi György.
