Egy szabadságharcos elment (Peter Kowald, 1944-2002)

Soha nem fogom elfelejteni a büféslány tekintetét, amikor a Kowald kért egy vizespohár vodkát 1990-ben, a Kamaraerdei Jazzfesztiválon. Rezzenéstelen arccal megitta, aztán fölment a színpadra, és játszani kezdett. Én be voltam szarva, hogy az az ezer ember hogy fogja bírni a szóló bőgőkoncertet. Az elején volt egy kis zsezsegés, de aztán csend lett. A feketébe öltözött ember ráhajolt a bőgőjére, és miközben játszott, torokénekléssel kísérte magát. Éles volt, következetes, és mindent tudott a bőgőről. Ötven perc múlva hirtelen abbahagyta, egy percig még csend volt, aztán kitört az ováció.

Olyan volt, mint egy szamuráj, aki a zenét szolgálja. Nem tudom, gyúrt-e, de hihetetlen erő volt benne, és mindig a szemébe nézett annak, akivel beszélt. Volt egy japán nője, aki csak az anyanyelvén tudott, a Kowald meg nem beszélt japánul, és évekig éltek békében együtt. Volt a házában egy műterem, és ha nem zenélt, festett. Nagyméretű olajképeket, melyek közül néhány a lemezborítóin látható.

Van egy dupla CD-je: Duos: Europa Amerika Japan. Nyitott volt, mint a borotva. Rengeteget utazott, elment mindenhova, ahova hívták, játszott mindenkivel, aki komolyan vette az ügyet, szívesen tanított. A pénz nem volt kérdés, beült a Passatjába, levezetett Wuppertalból Pestre, aludt a kocsiban a Közgáz Jazzklub előtt a Kinizsi utcában, aztán nyomott egy nagyszerű koncertet, és reggel visszament. Érdekelték a határterületek, dolgozott költőkkel és olyan táncosokkal, mint Pina Baush, Tadashi Endo, Jean Sasportes, Cheryl Banks, szívesen játszott kiállításokon. Egyszer Szöulban, az olimpia előtt egy nyolcvanezres stadionban lépett fel. Akkor azért ő is be volt szarva. Ott ült az összes helyi notabilitás, végighallgatták, ahogy a Kowald rettenetesen nyeszetel a húrokon, aztán udvariasan megtapsolták. Azt gondolhatták: biztos ilyen különös az európai zene.

Persze minden jó a hatvanas években gyökerezik. Ekkor már az ifjú Kowald egy Peter Brötzmann nevű barátjával gyakorol, miközben Mingus, Ornette Coleman, Stockhausen és Cage lemezeit hallgatják. Itt most ne térjünk ki a Rote Armee Fraktion, Rudi Dutschke és Malcolm X munkásságára, a szexuális forradalomra vagy a felborogatott, égő rendőrautók szagára. 1966-ban már a Globe Unity Orchestra nevű kortárs-free nagyzenekarban találjuk a két fiatalembert, és ott vannak Carla Bley/ Mike Mantler európai turnézenekarában is.

Peter Kowald diszkográfiájában nyolcvan lemezt találtam, játszott Alexander Schlippenbach zenekaraiban, a London Jazz Composers Orchestrában, a Keith Tippett´s Arkban, Cecil Taylorral, Evan Parkerrel, Günter Sommerrel, és természetesen egy csomó album jelent meg a saját neve alatt, melyekben ugyan kiváló zenészekkel dolgozott, de nem soroljuk föl őket helyhiány miatt, meg mert most már minek. Az improvizatív zene utazó nagykövete volt.

Mester volt, és elpusztíthatatlannak tűnt. ´ nyitotta volna meg a Nagy Fül Fesztivált október 3-án a MU Színházban, ehhez képest a múlt szombaton New Yorkban, egy koncert után, a szállodai szobájában szívrohamot kapott.

Én azért elmegyek, és iszom egy pohár vodkát az emlékére.

Czabán György Baksó