Illetve csak úgy általában a nagyapa-férfiakra, akik nem ittak, nem nőztek, és nem köptek ki napi húsz óra agrár jellegű, kőkemény munka után. Kék cérnával, száröltéssel, gyolcsra hímzett képregényféle, amely a családon kívüli világot kizáró, korai öntudatos háziasszony beállítódásról árulkodik. A kép és a szöveg, na meg a környezet komplex egysége lenyűgözött egy pillanatra; azt gondoltam, hogy ezt
a kemény nagyit
most így be kéne varrni, ahogy van, zsánerhelyzetet megragadólag, belehímezni egy külön falvédőbe a saját, mindettől nagyon is távol lévő magánvalóságát. Aztán meg arra gondoltam: miért ne vehetné ezt ő komolyan?
A folklór és a giccs efféle textiles keveredése azóta is kísért, hiába modern háziasszonyok, absztrakt lepedős konyhafalak a panelben vagy belvárosi csempeberakás. Ilyen drapériát meg különbeket azóta már múzeumban is láttam (az üzenetek, amiket közvetítenek, normális esetben oda valók), vendéglátásról, irredentizmusról, munkáról szóló versikékkel, magyarnóta-részletekkel, háttérképeik meg Nagymagyarország, kertkapu, galambpár, tűzhely és az elmaradhatatlan keret, a kúszónövény. Enyhe émelygéssel vegyes csodálatot érzek, ha meglátom ezeket a cérnába zárt népi időkonzerveket.
Pittmann Zsófi sokat próbált grafikus, festő, tervező újautentikus falvédőit nézve pedig kiderült, hogy lehet kedvelni vagy nem kedvelni (én kevéssé szeretem), a műfaj - ahogy a nagymama szaga - örök. Az össznépi bölcsességek, a közös érzetek ugyanis kifogyhatatlanok. Ugyanazt a műsort nézzük a tévében, Győzike témában rendeznek festőversenyt, hasonló módon fogyókúrázunk vagy azonos popzenét hallgatunk. Pittmann erre akart emlékeztetni minket, amikor ba-rátnőjét, Bíró Icát, a nagy magyar fittmetál asszonyt kísérőszöveg-gel együtt a sparhelt elé hímezte, amint combot erősít, vagy amikor a "Minden sarkon álltam márÉ" sorral együtt beöltötte Pataki Attilát az örökkévalóságba. Van itt Egry János ("Lehet egy kérdéssel több?"), Révész Sándor ("Szabadon akarok élniÉ"), meztelen John Lennon és Yoko Ono, Mulder és Skully ("Az igazság odaát van") ügynökök. Telitalálat a Zámbó Jimmy-s falvédő meg Menyhárt Jenő, aki már rég megmondta, hogy minden egyformán popzene. A művésznő - mint annak idején, gondolom, a nagyanyám is és a többi, télen hímző szomszédasszony - a saját énképére és korára formálta a gyerekrajzhoz hasonló figurákat és a körülöttük tekergő indákat. (Ettől még ugyanaz a gyerekkori hányinger fog el.) Régi mániája ez, IKEA-plakátot is tervezett már ilyet, ARC-pályázatot nyert falvédőötlettel, de a furcsa az, hogy mégsem érzem a kikacsintást minden esetben a műből, pedig feltételezem, hogy ezt komolyan gondolni nem lehet. Ráadásul
nem popcucc, nem is posztmodern
életérzés, mert akkor printeket csinálna, számítógépes grafikát, de ő keményen öltöget, két hétig is görnyed egy falvédő felett. Csalafintaság ez, úgy érzem, át vagyunk verve tökéletesen, mert egyrészt akkora ötlet, hogy még Fábry Sándor Nárcisz is venni fogja, főleg, ha ráöltik, meg úgy általában lesz egy tülekedés korunk hősei részéről, hogy felkerüljenek egy falvé-dőre, miközben azt hiszik, hogy rég lejöttek.
Tranzit Art Café, október 15-ig
