"Mint egy spirál, állandóan visszatérek a kezdethez, de egy más szinten" - mondta néhány éve az 1950 óta Párizsban élő Reigl Judit Cserba Júliának, aki rendkívül sokat tett azért, hogy a művész valóban visszatérjen Magyarországra. És a mondat azonnal kulcsot, de legalábbis segítséget ad az életmű megértéséhez. Reigl egymást követő periódusai, még akkor is, ha a látszat szerint komoly és mély változásokat mutatnak évtizedről évtizedre, folytonosan az Én, a személyiség fizikai és mentális, materiális és szellemi kitettségének helyzeteit elemzik és rögzítik; rögzítik a szó szoros értelmében, s lódítják tovább egy következő állapotba, melyből az állandó ismétlés-ismétlődés, az ismétlésben rejlő módosulások, az automatikus, akart-akaratlan változások lépcsőin tovább és tovább haladnak, hogy újra és újra felgombolyítsanak valamit a korábbi tapasztalatok tudatossá tett önkényességéből. Reigl mintha saját magát használná mindennek ellenálló és mindenre reflektáló eszközként - az ötvenes évek vége óta ez gyakorlatilag igaz is -, hogy kititrálhassa azt a fizikai és spirituális igazságot, melynek érvényét az anyagnak (festéknek, vászonnak, térnek) feszülve önmagán ellenőrizheti a legpontosabban.
Pályája első harmadának végén, a késő ötvenes években, miután odahagyta a Max Ernst-Masson-Mathieu-hatásokat, kigombolyította magát a szürrealizmus narratív automatizmusából, valamint a franciás, jól kontrollált onirikus absztrakcióból, és bizonyosan nem váratlanul, de mindenesetre meglepően egyszerű keménységgel valahol a Jackson Pollock- és Franz Kline-művek között húzódó síkra tért. A Robbanás, de főként a Dominancia-központ-sorozatok a festésben való teljes, önfeladó és mégis autonóm részvétel, bennelét, egyszersmind eszközlét nagyszerű példái, ugyanakkor - elsősorban a körmozgásra alapuló Dominancia-képek - áttételesen már megelőlegezik azt a dinamikus dialektikát, melyet Reigl a spirállal szimbolizált, s ami, egyáltalán nem meg-lepő módon, szinte tökéletesen egybevág Lawrence Ferlinghetti 1960-ban írt szavaival: "Éa lét az ember énjének fel- és letekeredése, és a cselekmény mindig oly simán bomlik ki, noha az ember sohasem lehet biztos benne, hogy ő maga hol került színre. És mindehhez hozzájárult még az is, hogy úgy tűnt, valaki mindegyre vissza-visszatekercseli, s mindig elölről kezdi a történetet, de mindig valahol máshol." Ferlinghetti sorait amúgy a posztmodern "preposztmodern", vagyis korai, szinte egzisztencialista megfogalmazásának is tekinthetjük, és nyugodtan rávetíthetjük Reigl Judit pályájára azzal a megszorítással, hogy Reigl sorozatainak ("történeteinek") közepe táján járva mindig is megsejtette, "hol került színre".
A vissza-visszatekercselés dialektikája sajátos idő- és térképzetet teremt: a látszólag csak faktúrát, lényegét illetően viszont az időt és annak tartamát-tartal-mát "ábrázoló" Guanó-sorozat (1958-64) és a vele nagyjából párhuzamos Tömb-írás (1959-65), mely mintha Hans Hartung informeljének és az amerikai action paintingnek a szintézise lenne, a művész, az idő és az anyag bizalmas hármasát és annak "egyenjogúságát" illusztrálja. Majd a Lepel-képekkel, később a Reigl Judit autonomitását végérvényesen bizonyító Folyamat-sorozattal (1974-85) megteremtődik az önazonos állandóság, melynek lényege az a kettősség, aminek az intellektuális (metafizikai?), ismétlő-kontrollált analízis és az ellenőrizetlen, automatikus gesztus jelenti az elemeit. A Folyamat-képek laza, monokróm közeli écriture-jei végképp megszelídítik a "kifejezést", mely a gesztus, a vérmes mozdulat helyett egyre inkább a kéz és az anyag mind bensőségesebb találkozásáról ad képet, mintegy visszanyúlva a korai munkák frottázzsal vagy décalcomanie-val fejlesztett felületeihez. Reigl e művekkel kettős-párhuzamos irányba haladt tovább. Egyrészt a határtalan felé: a lezáratlan, a lent és fent szimmetriájára zárt "írás" a végtelenbe kopogja saját magát, másrészt az ismétlő és az ismétlődő dualitása keret-be foglalva, korlátok közé zárva és merevítve egyszerre jelzi a ki- és elszakítottság, a struktúrából kimetszettség - most objektívnek láttatott, amúgy melankóliával át-erezett - állapotát.
Úgy tetszik, ez a szándék, vagyis újra a kitettség megfogalmazásának vágya motiválja alapvetően az elmúlt években készült figurális munkákat is, melyeken sematikus emberalak(ok) lebeg(nek) a térben - gyakran Beckettet megidézve - már túl a melankólián, a gyengeség, a kiszolgáltatottság ellenállásra szító kockázatával.
Reigl Judit a Folyamat-festményekkel, s a talán az állandó behelyettesíthetőséget, felcserélhető-séget, s annak kiállhatatlan kínját sugalló testképekkel az európai festészet igazán jelentős alakjává lett.
Műcsarnok, november 13-ig
