A kockázatról - Reigl Judit életmű-kiállítása

  • Hajdu István
  • 2005. október 27.

Képzőművészet

"Mint egy spirál, állandóan visszatérek a kezdethez, de egy más szinten" - mondta néhány éve az 1950 óta Párizsban élő Reigl Judit Cserba Júliának, aki rendkívül sokat tett azért, hogy a művész valóban visszatérjen Magyarországra. És a mondat azonnal kulcsot, de legalábbis segítséget ad az életmű megértéséhez. Reigl egymást követő periódusai, még akkor is, ha a látszat szerint komoly és mély változásokat mutatnak évtizedről évtizedre, folytonosan az Én, a személyiség fizikai és mentális, materiális és szellemi kitettségének helyzeteit elemzik és rögzítik; rögzítik a szó szoros értelmében, s lódítják tovább egy következő állapotba, melyből az állandó ismétlés-ismétlődés, az ismétlésben rejlő módosulások, az automatikus, akart-akaratlan változások lépcsőin tovább és tovább haladnak, hogy újra és újra felgombolyítsanak valamit a korábbi tapasztalatok tudatossá tett önkényességéből. Reigl mintha saját magát használná mindennek ellenálló és mindenre reflektáló eszközként - az ötvenes évek vége óta ez gyakorlatilag igaz is -, hogy kititrálhassa azt a fizikai és spirituális igazságot, melynek érvényét az anyagnak (festéknek, vászonnak, térnek) feszülve önmagán ellenőrizheti a legpontosabban.

Pályája első harmadának végén, a késő ötvenes években, miután odahagyta a Max Ernst-Masson-Mathieu-hatásokat, kigombolyította magát a szürrealizmus narratív automatizmusából, valamint a franciás, jól kontrollált onirikus absztrakcióból, és bizonyosan nem váratlanul, de mindenesetre meglepően egyszerű keménységgel valahol a Jackson Pollock- és Franz Kline-művek között húzódó síkra tért. A Robbanás, de főként a Dominancia-központ-sorozatok a festésben való teljes, önfeladó és mégis autonóm részvétel, bennelét, egyszersmind eszközlét nagyszerű példái, ugyanakkor - elsősorban a körmozgásra alapuló Dominancia-képek - áttételesen már megelőlegezik azt a dinamikus dialektikát, melyet Reigl a spirállal szimbolizált, s ami, egyáltalán nem meg-lepő módon, szinte tökéletesen egybevág Lawrence Ferlinghetti 1960-ban írt szavaival: "Éa lét az ember énjének fel- és letekeredése, és a cselekmény mindig oly simán bomlik ki, noha az ember sohasem lehet biztos benne, hogy ő maga hol került színre. És mindehhez hozzájárult még az is, hogy úgy tűnt, valaki mindegyre vissza-visszatekercseli, s mindig elölről kezdi a történetet, de mindig valahol máshol." Ferlinghetti sorait amúgy a posztmodern "preposztmodern", vagyis korai, szinte egzisztencialista megfogalmazásának is tekinthetjük, és nyugodtan rávetíthetjük Reigl Judit pályájára azzal a megszorítással, hogy Reigl sorozatainak ("történeteinek") közepe táján járva mindig is megsejtette, "hol került színre".

A vissza-visszatekercselés dialektikája sajátos idő- és térképzetet teremt: a látszólag csak faktúrát, lényegét illetően viszont az időt és annak tartamát-tartal-mát "ábrázoló" Guanó-sorozat (1958-64) és a vele nagyjából párhuzamos Tömb-írás (1959-65), mely mintha Hans Hartung informeljének és az amerikai action paintingnek a szintézise lenne, a művész, az idő és az anyag bizalmas hármasát és annak "egyenjogúságát" illusztrálja. Majd a Lepel-képekkel, később a Reigl Judit autonomitását végérvényesen bizonyító Folyamat-sorozattal (1974-85) megteremtődik az önazonos állandóság, melynek lényege az a kettősség, aminek az intellektuális (metafizikai?), ismétlő-kontrollált analízis és az ellenőrizetlen, automatikus gesztus jelenti az elemeit. A Folyamat-képek laza, monokróm közeli écriture-jei végképp megszelídítik a "kifejezést", mely a gesztus, a vérmes mozdulat helyett egyre inkább a kéz és az anyag mind bensőségesebb találkozásáról ad képet, mintegy visszanyúlva a korai munkák frottázzsal vagy décalcomanie-val fejlesztett felületeihez. Reigl e művekkel kettős-párhuzamos irányba haladt tovább. Egyrészt a határtalan felé: a lezáratlan, a lent és fent szimmetriájára zárt "írás" a végtelenbe kopogja saját magát, másrészt az ismétlő és az ismétlődő dualitása keret-be foglalva, korlátok közé zárva és merevítve egyszerre jelzi a ki- és elszakítottság, a struktúrából kimetszettség - most objektívnek láttatott, amúgy melankóliával át-erezett - állapotát.

Úgy tetszik, ez a szándék, vagyis újra a kitettség megfogalmazásának vágya motiválja alapvetően az elmúlt években készült figurális munkákat is, melyeken sematikus emberalak(ok) lebeg(nek) a térben - gyakran Beckettet megidézve - már túl a melankólián, a gyengeség, a kiszolgáltatottság ellenállásra szító kockázatával.

Reigl Judit a Folyamat-festményekkel, s a talán az állandó behelyettesíthetőséget, felcserélhető-séget, s annak kiállhatatlan kínját sugalló testképekkel az európai festészet igazán jelentős alakjává lett.

 

Műcsarnok, november 13-ig

Figyelmébe ajánljuk

A saját határain túl

Justin Vernon egyszemélyes vállalkozásaként indult a Bon Iver, miután a zenész 2006-ban három hónapot töltött teljesen egyedül egy faházban, a világtól elzárva, egy nyugat-wisconsini faluban.

Az űr az úr

Az 1969-ben indult Hawkwind mindig a mainstream csatornák radarja alatt maradt, pedig hatása évtizedek óta megkérdőjelezhetetlen.

Pincebogarak lázadása

  • - turcsányi -

Jussi Adler-Olsen immár tíz kötetnél járó Q-ügyosztályi ciklusa a skandináv krimik népmesei vonulatába tartozik. Nem a skandináv krimik feltétlen sajátja az ilyesmi, minden szak­ágnak, műfajnak és alműfajnak van népmesei tagozata, amelyben az alsó kutyák egy csoportozata tengernyi szívás után a végére csak odasóz egy nagyot a hatalomnak, az efeletti boldogságtól remélvén boldogtalansága jobbra fordulását – hiába.

Luxusszivacsok

A Molnár Ani Galéria 2024-ben megnyitott új kiállítótere elsősorban hazai, fiatal, női alkotókra fókuszál, Benczúr viszont már a kilencvenes évek közepétől jelen van a művészeti szcénában, sőt már 1997-ben szerepelt a 2. Manifestán, illetve 1999-ben (más művészekkel) együtt a Velencei Biennálé magyar pavilonjában.

Égen, földön, vízen

Mesék a mesében: mitikus hősök, mágikus világ, megszemélyesített természet, a szó szoros értelmében varázslatos nyelv. A világ végén, tajtékos vizeken és ég alatt, regei időben mozognak a hősök, egy falu lakói.

Visszaszámlálás

A Ne csak nézd! című pályázatot a Free­szfe, az Örkény Színház, a Trafó és a Jurányi közösen hirdették meg abból a célból, hogy független alkotóknak adjanak lehetőséget új előadások létrehozására, a Freeszfére járó hallgatóknak pedig a megmutatkozásra. Tematikus megkötés nem volt, csak annyiban, hogy a társulatoknak társadalmilag fontos témákat kellett feldolgozniuk. A nyertesek közül a KV Társulat pályamunkáját az Örkény Színház fogadta be.

Mészáros Lőrinc egy történet

A Mészáros Lőrinc című történetnek az lenne a funkciója, hogy bizonyítsa, létezik frissen, ön­erejéből felemelkedett nemzeti tőkésosztály vagy legalább réteg, de ha még az sem, pár markáns nemzeti nagytőkés. Valamint bizonyítani, hogy Orbán Viktor nem foglalkozik pénzügyekkel.

„Mint a pókháló”

Diplomáját – az SZFE szétverése miatt – az Emergency Exit program keretein belül Ludwigsburgban kapta meg. Legutóbbi rendezése, a Katona József Színházban nemrég bemutatott 2031 a kultúra helyzetével és a hatalmi visszaélések természetével foglalkozik. Ehhez kapcsolódva toxikus maszkulinitásról, a #metoo hatásairól és az empátiadeficites helyzetekről beszélgettünk vele.

Nem a pénz számít

Mérföldkőhöz érkezett az Európai Unió az orosz energiahordozókhoz fűződő viszonya tekintetében: május elején az Európai Bizottság bejelentette, hogy legkésőbb 2027 végéig minden uniós tagállamnak le kell válnia az orosz olajról, földgázról és nukleáris fűtőanyagról. Ha ez megvalósul, az energiaellátás megszűnik politikai fegyverként működni az oroszok kezében. A kérdés az, hogy Magyar­ország és Szlovákia hajlandó lesz-e ebben együttműködni – az elmúlt években tanúsított magatartásuk ugyanis ennek éppen az ellenkezőjét sugallja.