Vytautas Landsbergis áll a mikrofonnál. Angolul beszél, ami Bécsben az Európai Parlament képviselőjétől a lehető legtermészetesebb - aztán hirtelen énekelni kezd az anyanyelvén. Egy konferencia ünnepélyes megnyitóján azért ez már nem mindennapos. De hát Landsbergis életútja sem az. Zenetudósként, a litván zeneművész-szövetség élén előbb levezényelte a szovjet zeneművész-szövetségtől való elszakadást, majd hazája első szabadon válaszott elnökeként 1990 tavaszán független állammá nyilvánította Litvániát. Emelkedett előadásmódja a Konzerthaus litvánul nem értő közönsége számára is átélhetővé teszi, hogy miért jelentette a szovjetellenesség kifejezésének nagyjából egyetlen módját a népdalok éneklése.
"Az 50-es években pincékbe és padlásokba szorították a dzsesszt, a 70-es, 80-as években a rockzenét üldözték. A Plastic People Of The Universe tagjai mesélhetnének erről. 'k nem szembeszállni akartak a rendszerrel, csak szabadon beszélni önmagukról, és olyan zenét játszani, amit ők maguk élveztek és szerettek. Ezért börtönbe vetették őket."
Ezek már Václav Havel szavai, akinek vidéki házában (azaz engedély nélkül) valaha szép tömeg előtt játszott a Plastic People. A zenészek elleni rendőri intézkedések vezettek a térség ellenzéki mozgalmainak fellépésében oly fontos Charta '77-hez. Az egykori cseh köztársasági elnök személyesen nincs jelen,
csak videoüzenetben
kíván eredményes munkát a konferenciának, melyet Musik - Verfolgung - Freiheit címmel a 20. századi totalitárius rendszerek, a fasizmus és a kommunizmus által üldözött zenék és zenészek témakörének szentelt az Orpheus Trust alapítvány az osztrák, cseh, lengyel, magyar, szlovák és szlovén külügyminisztérium együttműködésével.
Másnap a zeneakadémia udvarán a Plastic People avatja be pszichedélikus rockzenéje monoton örömeibe a tanácskozás résztvevőit. Két ősz szakállú prágai úr már sokadszor hallja őket: Josef Rauvolf és Josef Vlcek, a cseh underground két krónikása arról beszélt a konferencián, hogy a zene kriminalizálása Orwell és Huxley negatív jövőképét idézte fel számukra annak idején. E sorok írója pedig arról, hogy az állambiztonsági szolgálat abszurd, de a maga szempontjából mégis logikus figyelme Magyarországon a rock mellett a folkzenére is kiterjedt: a klubokra, ahol városi fiatalokat vont be a népi kultúra feltámasztásába Sebő Ferenc együttese (ők megzenésített József Attila-verseket játszottak a Plastic People után).
A konferencia másik magyar előadója, Halász Péter zenetörténész felvázolta, miként mérgezte meg a légkört, s fenyegette egzisztenciájukban és puszta létükben a zsidó származású muzsikusokat a két háború közötti rendszer antiszemitizmusa, hozzátéve, hogy - a klasszikus és a korabeli kortárs zenét művelőkkel szemben - keveset tudunk a szórakoztatóiparban dolgozók, illetve a cigányzenészek sorsáról.
Ausztriában - jelentős részben az Orpheus Trust jóvoltából - némiképp más a helyzet. Habár a tíz éve, magánkezdeményezésként létrejött nonprofit szervezet pénzügyi helyzete bizonytalan, az alapvető adatbázis már megvan, és folyamatosan bővül: a nácik által üldözött több mint ötezer személy (előadók, szerzők, szakírók, a zenei intézményrendszer különböző területein dolgozók) és több mint tízezer munkájuk biográfiai és bibliográfiai adatai védett és részben meg nem erősített jellegük miatt az alapítvány honlapjáról (www. orpheustrust.at) nem hozzáférhetők ugyan, egyeztetés után azonban megtekinthetők, felhasznál-hatók.
"A kutatás: verseny az idővel" - mondja Primavera Gruber. Az Orpheus Trust alapítója kiemeli, hogy az adatok gyűjtése és feldolgozása mellett nemzetközi együttműködést igényel az is, hogy az üldözött zenészek alkotásai ne va-lamiféle kulturális gettóba kerüljenek, hanem kvalitásuknak megfelelően váljanak a koncertrepertoár részévé, és jelentessék meg őket.
A feledés veszélye közepette akad példa az újrafelfedezésre is. A lengyel Wladyslaw Szpilman önéletírásából Roman Polanski Oscar-díjas filmet készített (A zongorista). Ha nem is stílusjegyeik, de közös sorsuk miatt az utóbbi években Terezini Komponisták néven említik Viktor Ullmannt, Gideon Kleint, Pavel Haast és Hans Krását: mindannyiukat az "emberséges" koncentrációs tábor mintapéldájaként használt Terezinbe (Theresienstadtba) deportálták, ahonnan sok tízezernyi sorstársukhoz hasonlóan az ő útjuk is a halálba vezetett. De addig részt vehettek a láger valóban kivételes zenei életében,
komponáltak,
koncerteztek, zenekritikát írtak. A terezini táborba hurcolt gyerekek több mint ötvenszer adták elő Hans Krása gyermekoperáját, a Brundibárt. ' egy gonosz verklis, akit a gyerekek csapata legyőz, így kórusban énekelve pénzt szerezhetnek, hogy a két főhős, Pepícek és Aninka tejet vásárolhasson beteg édesanyjának.
A próbák és az előadások normális életre emlékeztető órákat ajándékoztak a gyerektrupp tagjainak - a bevagonírozásig. Terezinben 13-15 éves korában Greta Hofmeister volt Aninka. Ma Greta Klingsberg néven Izraelben él. Eljött az Orpheus Trust konferenciáját záró Brundibár-előadásra, sőt a finálé újrázására be is állt. Nem értek az operához, de amilyen élvezetet okozott még számomra is a bécsi gyerekprodukció, olyan megható volt szerencsés utódai között látni a 77 éves nénit. Terezini társai közül egyedül ő élte túl Auschwitzot.
