Az első világháború elől Londonba menekülő belga detektív alapesetben pályázat nélkül lehetne a világirodalom legirritálóbb nyomozója. Tört angolságával és önnön egójába vetett hitével még csak-csak meglennénk, de járása, piperkőc mozdulatai, rendszer-, tisztaság- és szimmetriamániája, valamint a minden napszakban óvott és fényesre suvickolt bajsza végképp nevetségessé teszi, amit - a többnyire a Scotland Yardot kifigurázó - folytonos okoskodása alig is enyhít. Ám az angoloknál is úriemberibb modor, az olykor a britnél is szarkasztikusabb humor, valamint a kopaszodó tojásfejében minduntalan dolgozó "szürke kis agysejtecskék", melyek minden bűnesetre logikus megoldást adnak, szerethető alakká formálják gazdájukat.
Az elmúlt években a Duna Tv, a Viasat 3, a Film+, az m1 össze sem számolható mennyiségben küldte adásba a Poirot-filmeket. Szinte kizárólag a Granada tévéfilmgyártó által David Suchet-ra húzott belga detektívfigura-széria került adásba, ami egyáltalán nem véletlen, hisz az angol cég közel hatvanat gyártott 1989 óta. (A termék mai piacképességét jól szemlélteti, hogy a Fantasy Film kiadó épp a napokban dobja piacra e szériából a 12. DVD-jét.)
A magánnyomozó
történeteinek titka - akárcsak Agatha Christie Miss Marple-regényeié -, hogy időtlenek, kortalanok és krimiségük dacára is szórakoztatóak. Poirot nyomozásaiban megvan minden: az erőszak dicsőítésétől és naturalista bemutatásától mentes, titokzatos bűnesetek, ismeretlen indítékok, megdönthetetlennek látszó alibik élvezettel boncolgatott szálai, s mindez a két világháború közti időszakban, ahol mintha megállt volna az idő. Az art deco fénykorában és a vidéki kúriák misztikájában keresett ok-okozati összefüggések végül fényt vetnek a bűntényre. Persze van, akinek kicsit uncsi, hogy minduntalan az örökség/adósság áll a háttérben, ha valakit eltesznek láb alól, de az bizonyára nem véletlen, hogy Agatha Christie, a krimiirodalom koronázatlan királynője magándetektívjét 55 évig tartotta Anglia szolgálatában, s művei mind a mai napig a könyvkiadók kedvencének számítanak. Ami pedig a filmre vitelt illeti: a krimikirálynő főhőse még megélte, hogy Sidney Lumet 1974-ben egész estés mozit készített a Gyilkosság az Orient expresszenből. A több mint kétórás alkotás nemcsak a belga detektívet alakító Albert Finney számára, de a többieknek is (mint Sean Conerry, John Gielgud, Antony Perkins, Lauren Bacall, Michael York és Ingrid Bergman) igazi jutalomjáték volt. Hat kategóriában jelölték Oscarra, igaz, ebből csak Ingrid Bergman kapott végül szobrot (a legjobb női epizódszereplőnek járót).
A 70-es évek közepétől Peter Ustinov is magára húzta néhányszor az önkéntes száműzetésben élő detektív frakkját, mérsékelt sikerrel. Aztán a nyolcvanas évek végén, amikor a Granada tévéfilmgyártó vállalat a Sherlock Holmes kalandjainak sikerét meglovagolva újra forgatni kezdi a szellemi britannikumnak számító Poirot történeteit, megtalálja hozzá az ideális színészt. David Suchet az első pillanattól úgy játszik, hogy Agatha Christie sem képzelhette volna jobban. A szereppel öregszik, ám a mindig kifogástalan öltöny és csillogó lakkcipő csupán a hátteret adja a már-már chaplini mozgáshoz és a színész saját "találmányához", a hanghordozáshoz. (Egy interjúban Suchet közli, hogy ennek megtalálása éppolyan nehéz volt, mint a bajusz megfelelő formájának eltalálása, mert furcsamód Agatha Christie erről többféleképpen is írt.)
Az 1946-ban született David Suchet pályájából ma már legfeljebb a kritikusok idézik, hogy 1973 óta tagja a Királyi Shakespeare Társaságnak, hogy a Broadwayn is sikerrel játszotta Salierit a Mozartban és Jágót az Othellóban. Az meg ugye zárójelben marad, hogy Suchet mozifilmek többfunkciós karakterszínésze is, aki éppúgy hiteles akciófilmek arab terroristájaként (Vasmadarak - 1986; Tűzparancs - 1996), mint sci-fiben (Ûrkommandó - 1999) és komédiában (Apósok akcióban - 2003).
"Ez az egyetlen karakter a pályám során, aminek teljes mértékben birtokosa lettem" - nyilatkozta az angol színész nem sokkal azután, hogy Erzsébet királynő a figura hiteles megformálásáért kitüntette. S valóban, a néző az első pillanattól elfogadja, hogy nem pusztán színészi játékot, hanem a legapróbb mozzanatig hitelesen kidolgozott detektívfigurát lát. Ráadásul egy hús-vér belgát. Ustinov saját magára szabta szerepét, Albert Finney pedig egy öregedő franciát alakított,
David Suchet
- a már-már chaplini ikonnal felérő jellegzetes mozgáson át a már említett fejhangig - teljesen kitölti a figurát. Kár, hogy a magyar szinkronban, Balázs Péter hangjának köszönhetően ez még sosem jött át. Suchet szerint a képernyőn attól működik jól Poirot figurája, hogy az összes többi szereplővel ellentétben egyszerre komikus és tiszteletet ébresztő alkat, ezáltal valóban háromdimenziós hőssé lehet formálni. Ráadásul a filmekben eltalálják a Scotland Yard főfelügyelője, Japp (Philip Jackson) fafejűségének, Hastings kapitány (Hugh Fraser) naiv balfácánságának és a titkárnő, Miss Lemon (Pauline Moran) főnöke iránti már-már szerelemig fajuló rajongásának mértékét is. Így a bűnesetek szociális kerete időtlen korképpé áll össze, s a végtelenségig lehet ismételni a történeteket.
A Granada
a 90-es évek végén már rég nem forgatott évente egy egész szezonra való Poirot-történetet (ahogyan 1989-ben 11, 1993-ban pedig 14 részt vittek filmszalagra), sőt, látszólag szépen hagyták elhalni a sorozatot. 2004 óta azonban ismét leporoltak 5-6 újabb darabot, melyet évente 3-4 epizóddal akarnak megtoldani. Ennek a biztos vásárlónak tekinthető tévétársaságok kívánsága mellett minden bizonnyal az is oka volt, hogy eszük ágában sem volt megengedni, hogy a jellegzetes brit atmoszférára az amerikaiak tegyék rá a kezüket - ismét. A CBS ugyanis Alfred Molinával a főszerepben éppen ekkor újraforgatta a Gyilkosság az Orient expresszent, melynek sikerétől tették függővé a további folytatást. Erre persze a Granada észbe kapott, és egyelőre hallani sem akar arról, hogy az egyébként ugyancsak kiváló Molinával a tengeren túlról generációváltásra kényszerítsék az angolok meséit. Suchet tehát nyugdíjas állást kapott - tavaly 58. alkalommal bújhatott a belga pingvin tollába.
Agatha Mary Clarissa Miller - alias Agatha Christie - 1890. szeptember 15-én született a délnyugat-angliai Torquayban. Bár volt két idősebb testvére, mivel ők bentlakásos iskolában tanultak, a lány tulajdonképpen egykeként nőtt fel. A tanulás mellett már gyerekként is rengeteget olvasott, ekkor ismerte meg Defoe, Dickens, Dumas és Verne regényeit. 1906-tól Párizsban tanult - többek között - filozófiát és irodalmat, de közben reménytelenül álmodozott arról, hogy operaénekesnő lesz. 1914 karácsonyán ment férjhez Archibald Christie vadászrepülő hadnagyhoz. Az első világháborúban előbb kórházi ápolónőként dolgozott, majd egy gyógyszertári részlegbe került - innen a mérgek alapos ismerete. 1920-ban jelent meg első regénye (A titokzatos styles-i eset), melyben életre keltette az excentrikus belga detektívet, Hercule Poirot-t. Tíz évvel és egy máig rejtélyes idegösszeomlással később már a Közel-Keletet kutató régészasszisztens, Max Mallowan feleségeként írja az első Miss Marple-regényt (Gyilkosság a paplakban). Ekkor már minden évben megjelenik legalább egy krimije. Haláláig összesen 71 regényt írt, miközben novelláiból csak Angliában közel két tucat gyűjteményes kötet jelent meg. Emellett 14 színdarabot, három rádiójátékot, két önéletrajzi könyvet, valamint verseket és meséket is írt. 1971-ben lovaggá ütötték, fényképe bekerült a Nemzeti Portrégalériába, viaszmása pedig Madame Tussaud panoptikumába. Egy évvel azután, hogy a Függöny (1975) című regényében megöli a már rokkant és szívbeteg belga detektívet, Agatha Christie nyilvánosságtól elzárt élete is véget ért.
