A két magyar dokumentumfilm az isten háta mögött játszódik, még ha Váradi Béla olyan helyszíneken járt is a kamerával, mint Budapest vagy Pomáz, amelyeket bajosan lehetne elmaradott térségnek nevezni. A Barna kültakaró (2010) mintha a Nemzeti és Etnikai Kisebbségi Jogvédő Iroda évente megjelentetett, a magyarországi diszkriminációs eseteket dokumentáló "fehér füzeteinek" akarna mozgóképes illusztrációja lenni: a természeti katasztrófák roma károsultjait érő vagy a munkahelyi diszkrimináción és a cigánytelepek szörnyű állapotán át a justizmordig sok történetet gyűjt össze, talán túl sokat is ahhoz, hogy a felvillantott helyzetek, sorsok átélhetővé válhassanak. Ezt H. Rita történetével sikerül csak elérnie a rendezőnek: a hat éven át (!) előzetesben, illetve házi őrizetben tartott, majd bizonyíték hiányában felmentett fiatal nőnek a kártérítési perrel együtt tíz éve ment rá az életéből az ügyre, amelyben ártatlanul vádolták: több, mint amennyit büntetésként kaphatott volna, ha elítélik. A pszichológus szakértő az ő hovatartozását jellemezte a film címét adó, hírhedt körülírással: "testszerte barna kültakaró". Rita elsősorban azért tud a film főszereplőjévé válni, mert olyan harcos és karizmatikus szószólója van, mint S. Kállai Szilvia újságíró.
*
Az Ásó, kapa, nagyharang Ároktőre visz, ahol nagy színházi élet zajlik. A Káva és az AnBlokk Egyesület meg a Krétakör "Új néző" projektjét látjuk. Schilling Árpádék egy hétre tiszta Athénné változtatják a falut, ahol szép számú közönség jön össze napról napra, hogy igazi, elevenbe vágó drámát csináljon közösen a társulattal és a moderátorokkal - a saját életéből. Németh Gábor Péter munkája nem egyszerűen lefilmezett színház, bár az egy hét sűrű anyagának szerkesztését is jól oldja meg, hanem hoszszabb-rövidebb interjúkkal és falubemutatóval kísért, egyszerre érdekes és informatív dokumentumfilm. Vajon hány ilyen jobb sorsra érdemes és rettenetesen magára hagyott település van még az országban? Ároktő még szerencsésnek mondhatja magát: gyönyörű természeti környezete, értelmes és jó szándékú polgármester asszonya, párbeszédre, közösségépítésre hajló, a gyűlölködéstől nem fertőzött lakosai vannak. Kiéhezetten várják, tekintet nélkül nemre, korra, iskolai végzettségre és etnikumra, hogy történjen velük valami, és ezért tenni is készek. Ne legyenek illúzióink: egy hét alatt nem jöhet csoda, a színészek visszatérnek a fővárosba, a faluban marad a munkanélküliség, szegénység, röghöz kötöttség. De ez a hangsúlyosan (és rokonszenvesen) "színvak" projekt azt adja, amire a színházat egykor feltalálták: a résztvevőknek és a résztvevőkről szóló mesét, közösségi katarzissal a végén.
*
A Prayers for Bobby a televízió számára készült játékfilm. Igaz történet a kisvárosi keresztény fundamentalista anyáról, aki kitaszította egyik fiát a családból, mert képtelen volt elfogadni, hogy meleg. A talaja vesztett és bűntudattól gyötört húszéves fiú halálos bűnét egy még halálosabbal tetézve öngyilkos lett. Az anya pedig szembesült azzal, hogy mi az, ami igazán elfogadhatatlan és jóvátehetetlen. Kétségbeesett keresése során rátalált egy krisztusi egyházra és a homoszexuálisok szüleinek önsegítő csoportjára, és a szivárványos ügy országos hírű szószólója lett. Ijesztően hangzik, tudom. De büntetőjogi felelősségem tudatában ki merem jelenteni, hogy a film nézhető. Mert nem akarja letagadni magáról, hogy alapvetően népnevelő célzatú tanmese. Mert a főszerepet Sigourney Weaver játssza, de a többi színész és a rendező is tisztesen helytáll. Az imdb-n igen magas pontszámmal és lelkes hozzászólásokkal honorált alkotás a magyar nézőben még irigységet is kelthet: ilyeneket (is) gyártanak a kulturmocsok szinonimájaként emlegetett amerikai tévében? Még irigylésre méltóbb, hogy a film nem annyira a civil kurázsit és az öntevékeny közösségeket ünnepli, lévén az nekik természetes, hanem az igaz keresztényi értékeket és az ember tanulásra, fejlődésre, önmaga megváltoztatására (megváltására) való képességét.
*
Burma vagy Mianmar? A név ezúttal is szimbolikus jelentőséggel bír: hivatalosan Mianmar, de az új országnevet a világon legrégebb óta (1962) fennálló katonai junta vezette be, míg a rezsimmel szemben állók a Burmát használják. Mostanában a szokottnál is nehezebb évek jártak a lakosságra: 2007-ben tömeges tiltakozásokra került sor, a "sáfrányos forradalmat" (a tüntetőkhöz csatlakozó buddhista szerzetesek ruhájának színéről kapta a nevét) kíméletlenül vérbe fojtották. 2008-ban a Nargis hurrikán az ország legsúlyosabb természeti katasztrófáját okozta, amelyben százezrek vesztek oda, tűntek el vagy váltak hajléktalanná. Azt hihetnénk, hogy ha van helyzet, amelyben egy katonai diktatúra akár előnyös is lehet, az a természeti csapás ideje: az erős központi hatalom kézben tartja a dolgokat, megszervezi a mentést, a segélyek elosztását, a földönfutóvá váltak elhelyezését... Ha voltak ilyen illúziók, azokra a burmai rezsim rácáfolt, és ekkor, a baj órájában indul a veterán brit dokumentumfilmes, Rex Bloomstein története. Burma leghíresebb komikusa, Zarganar, akit már többször bebörtönöztek és szilencium alá vontak, nem hallgatott a junta rémtetteiről, a vészhelyzetben tanúsított teljes alkalmatlanságáról és embertelenségéről. Szószólói teljesítményét 59 év börtönnel honorálták, amit azóta 35 évre enyhítettek, de egy ötvenéves ember esetében ez is életfogytiglant jelent. A This Prison Where I Live törzsanyaga Zarganar házi őrizete idején forgott; emlékezetes pillanatai közé tartozik, amikor hősünk politikai vicceket mesél, amelyek kísértetiesen emlékeztetnek a Kádár-kor hazai vicceire, például úgy kezdődnek, hogy az angol, az amerikai és a burmai fogadást köt... Ezek a viccek azonmód közel hozzák a magyar nézőhöz a távoli, ismeretlen ország lakóit. A 2010-es felvételen, ahol Zarganar már távollétével tüntet, egy másik tréfamester lép a helyére: Michael Mittermeier, a német nyelvterület híres stand up komikusa. Az is kiderül, hogy nem Pilátusként került a Credóba, hiszen a hurrikán után segélyszállítmányt kísért Burmába, és azóta is figyeli az ország sorsának alakulását. A kisded csapat veszélyes akcióra vállalkozik, amikor turistaálcában felkeresi Zarganar életének fontos helyszíneit, elárvult lakását és színházát, s végül a világvégi várost, ahol raboskodik. A titokban készített film mintegy melléktermékként fantasztikus képeket villant fel óriásbuddhákról, éjszakai piacokról, aranyharangok és kupolák erdejéről, szabadtéri diszkóról. A filmesek kissé naivan csetlenek-botlanak a diktatúra terepén, kezdetben nem sejtik, hogy követik minden lépésüket, és az emberek azért nem állnak szóba velük, mert megfélemlítették őket. A komikussal persze nem találkozhatnak, de sikerül bejuttatniuk hozzá egy levelet, és maga az elkészült, világszerte vetített film is erős támasza a Free Zarganar kampánynak. Zarganarról csak annyit tudni, hogy él, mert vicceket gyárt, amelyek kijutnak a börtönből, és széltében-hosszában terjednek.
Rex Bloomstein
A veterán brit dokumentarista, Rex Bloomstein 1970-ben kezdett a BBC-nél; több mint négy évtizedes pályája a jog és szabadság jegyében áll. Kimerítően foglalkozott hazája büntető igazságszolgáltatásával és börtönviszonyaival, a témában készített munkái (The Sentence, Release, Prisoners' Wives, Parole, Lifers, Strangeways) sorozattá formálódtak, és két brit filmdíjat is hoztak a rendezőnek. A témához rendszeresen visszatér: egyrészt újra felkeresve a régi helyszíneket és szereplőket (Lifers - Living with Murder, Strangeways Re-visited), másrészt az országhatárt átlépve nemzetközi kontextusban vizsgálva a kérdéskört (Prisoners of Conscience, Human Wrongs, Torture). A Human Rights sorozatának magyar vonatkozása, "fejezete" is van: 1984-ben nálunk is forgatott, kamera elé állítva a hatalom képviselőit és a másként gondolkodókat.
Történelmi dokumentumfilmjei sem esnek messze az emberi jogok fájától: Martin Luther Kingről (The Legacy) és a második világháború időszakáról (Traitors to Hitler) is forgatott, utóbbi témának egy kitüntetett leágazása a holokauszthoz (Auschwitz and the Allies, Liberation) és az antiszemitizmushoz (KZ, The Longest Hatred) kapcsolódik.
